Magyarország az Európai Unió és a NATO tagja, s e tagságok  meghatározzák (korlátozzák) a  magyar hivatalos politika cselekvő képességét. Hivatalos politikát említettem és nem véletlenül. Mert mi, hétköznapi és átlagos állampolgárok korántsem rajongunk nagy általánosságban és olyan feltétlenül az ukránokért, amint az vezetőink megnyilvánulásaiból elemi erővel tör elő. Persze teljes mértékben érthető, ha az EU és a NATO-tag hivatalos Magyarország viselkedni kénytelen és ennek megfelelően bele is simul az Amerika- és EU-rajongó fősodorba.

Nekünk, hétköznapi és átlagos állampolgároknak, - ellentétben

a magyar államot vezető politikusokéval, - természetesen vannak olyan szempontjaink, amelyek köszönő viszonyban sincsenek a hivatalos magyar politikával. Mert szerintünk, ha Ukrajna, akkor kárpátaljai magyarság. Mi, mint anyaország felelősek vagyunk a kárpátaljai magyarság megmaradásáért. Ez azonban egy olyan felelősség, amelynek megfelelni - erre alkalmas eszközök hiányában-

alig hanem lehetetlen. Az ukrán állam sorozatos, soviniszta megnyilvánulásai, kisebbség ellenes jogszabályai a többféle (orosz, magyar, lengyel, román, stb.) nemzettöredékek felszámolását célozzák.

 E törekvés számunkra egyáltalán nem ismeretlen. A történelem során számos, többféle népesség által lakott állam alkotmánya tartalmazta, hogy az adott országban túlnyomóan, de nem egyedül előforduló népesség országukat egyneműnek állította és állítja be. Úgy, hogy az adott ország kisebbségeiről egyszerűen tudomást sem vesz. Ilyen ország, állam, a mai Ukrajna is, amely jó ideje az ország keleti részében (Luhanszk, Dombasz) élő, több milliós orosz kisebbség fizikai megsemmisítésén dolgozott és dolgozik. Mivel Ukrajna legnagyobb létszámú nemzeti kisebbsége az orosz, a sovén Ukrajna évek óta ezen orosz kisebbsége fizikai megsemmisítésén dolgozik. Egy másik nemzeti kisebbség a kárpátaljai magyarság, amely nemrég még százötvenezres népességet jelentett, s amelynek megsemmisítésére a sovén ukrán vezetés nem a fizikai megsemmisítés, hanem az erőszakos asszimiláció, a lassú beolvasztás módszerét választotta.  A sovén ukrán állam úgy vélte, hogy az immár a százezer főt is alig meghaladó kárpátaljai magyarság a közel negyvenmilliós Ukrajnában könnyen beolvasztható, ukránná asszimilálható. Az ukrajnai magyar kisebbség fizikai kiirtásába ezért - ellentétben az orosz kisebbséggel szemben alkalmazott módszerrel, - nem fogott. Az alapjaiban sovén ukrán állam vezetői tisztában voltak és vannak azzal, hogy a még tízmilliós lélekszámot sem elérő Magyarország katonai fellépéssel nem képes kiállni velük szemben a kárpátaljai magyarság megma- radásáért. S valóban nem álltunk ki e néptöredék megmaradásáért másképpen, csupán politikailag! Szijjártó külügyminiszter eddig is állandóan hangoztatta, hogy Magyarország minden olyan esetben él Ukrajnát sújtó vétó jogával, amikor erre lehetősége nyílik. Például mindeddig megakadályozta Ukrajna felvételét a NATO-ba! Egyúttal ha csak tehette, a magyar vezetés önzetlen segítséget nyújtott Ukrajnának például a pandémia kapcsán adományozott lélegeztető gépekkel.(Tehát egyszerre lépett fel korbáccsal és kaláccsal.)

 Mi, egyszerű, hétköznapi magyar állampolgárok egyetértettünk a kétféle magyar megnyilvánulással: egyrészt diplomáciai úton akadályozni Ukrajna nemzetközi szervezetekbe történő felvételét, másrészt humanitárius segítséget nyújtani az ukránoknak, amikor erre lehetőség kínálkozik.

Az már más kérdés, hogy sem az egyik, sem a másik magyar meg nyilvánulás abszolút semmi gyakorlati eredménnyel nem járt.

Ehhez a ponthoz érve kell megemlítenünk, hogy a sovén ukrán állam

 elszámította magát, amikor saját országa nemzeti kisebbségeit egy kalap alá vette. A nagy létszámú orosz kisebbség fizikai meg sem- misítését ugyanis éppen úgy megtorlatlanul maradó cselekedetnek vélte, mint a jóval kisebb létszámú magyar kisebbség finomabb, nem fizikai, hanem jogfosztással, asszimilációval történő felszámolását.

Kétségtelen, hogy a sovén ukrán politika itt, e ponton alaposan elszámította magát! A kárpátaljai magyar kisebbségért a magyar állam katonailag ugyanis valóban nem állhatott ki. Az alkalmazott egyéb eszközei pedig a sovén ukrán államot illető nyomásgyakorlásra teljesen alkalmatlanok voltak. Az ukrán külügyminiszter sok-sok mindent megígért Szijjártó külügyminiszternek, amikor nevezett lélegeztető gépeket, gyógyszereket, maszkokat, stb. vitt ajándékként Ukrajnába. Ám ezen ígéretek megvalósítása rendre és mindenkor elmaradt. (Elképzelhető, hogy Dmitro Kuleba ukrán külügyér mit nevetgélhetett, mulathatott magában, gondolván, hogy „hozzátok csak magyarok az ajándékaitokat nekünk, ukránoknak, aztán mi ennek fejében úgyis felszámoljuk a kárpátaljai magyarságot! Mert eszünk ágában sincs elismerni e magyar kisebbség jogát ahhoz, hogy meg- őrizzék magyarságukat! Elvesszük az iskoláitokat, a színházaitokat, az újságjaitokat, azaz a nyelveteket és a kultúrátokat! Majd kreálunk mi belőletek ukrán hazafiakat!)

A sovén ukrán vezetés tehát elszámította magát! A kelet-ukrajnai orosz népesség mögött ugyanis egy nagy és erős orosz anyaország állt és áll. Amelyik éveken keresztül eltűrte ugyan az Ukrajnába szorított orosz kisebbség fizikai ki irtását, - de nem a végtelenségig, hanem csak ideig- óráig. Nagy meglepetés érte a sovén ukrán állam vezetőit, amikor az oroszoknál elszakadt a cérna és az ukránnál jóval erősebb orosz hadsereg rátört az ukránokra. Követelni kezdték az ukránok a NATO-ba való felvételüket, mert jól tudták, hogy az nem támadó, hanem védelmi szervezet. S amíg Ukrajna nem NATO-tag, addig a NATO nem is fogja megvédeni őket. Stoltenberg NATO-főtitkár ki is jelentette: Ukrajna nem NATO tagállam, s a NATO-nak esze ágában sincs belekeveredni két nem NATO-tag ország, Ukrajna és Oroszor- szág háborújába!

Az, hogy az ukránnál jóval nagyobb és erősebb orosz hadsereg a jelenleg folyó háborúban mikor fog teljes győzelmet aratni az ukrán felett, csak idő kérdése. De be fog következni! Mi, magyar patrióták, nemzeti konzervatívok pedig abban reménykedünk, hogy Oroszország katonai győzelme nem csupán Donbasz és Luhanszk orosz népének teszi lehetővé az önrendelkezést, azt, hogy népszavazással döntsék el: Ukrajnához, vagy Oroszországhoz kívánnak-e tartozni, hanem Kárpátalja magyar és ruszin népének is lesz lehetősége dönteni: Ukrajnához, vagy Magyarországhoz kívánnak tartozni?

A szerző nyugd. jogász, közgazdász szociológus, de aktív közíró

Forrás: Polgárdy Géza Blogja

Épeszű ember semmiféle öldöklést nem támogathat! Vonatkozik ez természetesen a napok óta tartó orosz-ukrán háborúra is, amely olyan történés, amely senkinek sem hiányzott! De!

Ukrajna, ez a tákolmány állam, a korántsem önszántukból Ukrajna területén élő néptöredékek megmaradását az utóbbi években minden rendelkezésére álló eszközzel akadályozta. Azt az ideális állapotot a nagyvilág sok-sok országában korábban sem, és ma sem sikerül megvalósítani, hogy minden, saját országgal rendelkező nép minden egyes polgára a saját országának területén éljen! Ha nagyobb létszámú idegen népességet kényszerített a történelem alakulása valamely más állam területére, akkor az államalkotó nép erkölcsi kötelessége bizto- sítani, az un. idegen népesség megmaradását. Azért erkölcsi köteles-sége, mert alkotmányban, vagy más törvényben nem minden ország- ban kötelező ez. Ám az erkölcsi kötelezettség alól nem lehet kibújni,az minden emberi közösségre kötelező.

Mármost itt van Ukrajna, ez a korántsem jogállam, amely évek óta azon fáradozik, hogy az országhatárai közé erőszakolt nemzet töredékeket eltüntesse, erőszakosan asszimilálja, magába olvassza, ukránná tegye. Legalább négy, saját országgal rendelkező nép töredékről van szó, az Ukrajna országhatárai között élni kénytelen orosz, magyar, lengyel és román kisebbségről.

Saját, közvetlen, a helyszínen szerzett tapasztalataim alapján azt kell mondanom, hogy a lengyel és a román néptöredékek ukránosítása előrehaladottabb, mint az orosz és a magyar kisebbségeké. Az ukrán soviniszták legfőbb problémája a legnagyobb létszámú ukrajnai kisebbség, az orosz eltűntetése, ukránosítása. Az ukránok azonban nem különböztetnek kisebbség és kisebbség között: mindegyiknek alapvető kötelessége, mint nemzeti kisebbségnek eltűnni és beleolvadni az ukrán nemzetbe. Méghozzá úgy, hogy nemzeti nyelvüket, kultúrájukat, történetüket, stb. elfelejtik és minden szempontból ukránokká lesznek. Egy ország, egy nép, egy nyelv, egy kultúra. Ezt úgy kell érteni, hogy a több milliós orosz, elsősorban Kelet-Ukrajná- ban  (Donbasz, Luhanszk) élő orosz és a százezernél ma már alig több kárpátaljai magyarság is feladja kisebbségi nyelvét, kultúráját, stb. és kizárólagosan ukránná lesznek.

Ebben a helyzetben egyáltalán nem mindegy, hogy az említett ukrajnai kisebbségek milyen erős anyaország támogatását bírhatják. Az ukrajnai orosz kisebbség a 150 millió körüli hatalmas, és atomhatalom, Oroszország támogatását mondhatják a magukénak. A ma már a százezret is alig meghaladó kárpátaljai magyarság az erősen megosztott, 9.5 millió körüli, viszonylag gyenge Magyarország támogatásán kívül senki támogatására nem számíthat.

Oroszország egy ideig tűrte a Kelet-Ukrajnában élő orosz népesség ukránok általi „eltűntetését” de nem a végtelenségig, nem a teljes megsemmisítésükig. Magyarország, amely érdekérvényesítő képes-ségét illetően nem mérhető Oroszországhoz, a kárpátaljai magyarok jogfosztottságát szintén nem vette tudomásul, hanem „hálából” blokkolta Ukrajna NATO-hoz csatlakozását.

…Így érkezett el 2022 utolsó hete, amikor is az orosz hadsereg átlépte az orosz-ukrán határt és Kijev felé vette útját. Kitört az orosz-ukrán háború. Ennek a mi, magyar nemzeti konzervatívok, magyar patrióták véleménye szerint akkor van értelme, ha a sovén ukrán vezetést rákényszerítheti  a területén élő nemzettöredékek önrendelkezésére:  tartozzanak ahhoz az országhoz, amelyhez akarnak, amely biztosítja nemzeti megmaradásukat. Másképpen fogalmazva: ha az orosz hadsereg, - amelynek győzelme az ukrán soviniszták felett nem lehet kétséges, s csupán idő kérdése - lehetővé teszi Ukrajnában a NÉPSZAVAZÁST. Kelet-Ukrajna orosz lakosságának Oroszországhoz, Kárpátalja magyar és ruszin lakosságának Magyarországhoz csatolását. Ebben az estben az orosz-ukrán háborúnak volt és van értelme. Ha erre nem kerülne sor, akkor kérdezem: mi végre volt az egész?

A szerző nyugd. jogász, közgazdász, szociológus, de aktív közíró

Forrás: Polgárdy Géza Blogja

A világ,  de a magyar sajtó is, tele van a hírrel, hogy hű meg ha, Putyin, és a csúnya, rossz oroszok megtámadták szegény, szegény, vétlen és védtelen ukránokat, tehát meg kell büntetni a kegyetlen agresszort, gyorsan elő az oroszokat érzékenyen sújtó szankciókkal! Másképpen fogalmazva: egyrészről vannak a szép, okos és jogtisztelő ukránok, másfelől van a velejéig jogtipró, ezért elítélendő orosz agresszor.

Szerény véleményem szerint érdemes kicsit árnyalni ezt a meglehetősen egyoldalú és teljesen hamis képet.

Mondanivalómat a velejéig sován ukrán állammal kell kezdenem, amely Putyin szerint népirtással viszonyult az Ukrajna délkeleti részén élő több millió orosz nemzetiségű népességgel szemben. Igen, Donbasz és Luhanszk több milliós orosz nemzetiségű ukrán állampolgárát ez a fene nagymértékben jogtisztelő mai ukrán vezetés erőszakosan asszimilálni akarta és akarja. Természetesen nem csupán az Ukrajna, e tákolmány ország orosz lakosságát kívánja erősza-kosan asszimilálni az ország mai vezetése, hanem a területén élő magyar, román, lengyel és más nemzettöredékeket is. Ezért olyan jogszabályokat alkotott Ukrajna, amely teljes mértékben ellehetetleníti nemzeti kisebb-ségeinek a nemzetisége megtartását korábban biztosító létezését. Mi, magyarok jól ismerjük az olyan, un. „nemzetállamokat” amelyeknek a területén többféle nemzetiség is él, de a nevezett országok alkotmánya nem vesz róluk tudomást, meg sem említi őket, hanem levegőnek nézi, és nagy büszkén kijelenti, hogy márpedig ő nemzetállam, teljesen egynemű és homogén, még a látóhatárán sem él másféle népesség.

Mivel mindenkinek a maga fájdalma a legnehezebben elviselhető, orosz tá-madás ide, orosz támadás oda, részemről nem a Putyin elnök említette és az orosz kisebbséget célzó népirtást akarom csupán emlegetni, hanem a kárpátaljai magyar kisebbséget ért, magyarkénti megsemmisítését célzó ukrán törekvéseket.  Hiszen még az átkos szovjet időkben is több joga volt a kárpát-alján élő, őshonos magyar nemzetrésznek, mint amit manapság „élveznek.” Az ukrán szándék világos! Fel kell számolni azt, hogy a ma már a százezret is alig meghaladó kárpátaljai magyarság  (hiszen a korábbi  százötvenezres itt élt magyarság csaknem egyharmada elhagyta szülőföldjét az erőszakos ukránosítás miatt!) az óvodától az egyetemig anyanyelvén (is) tanulhasson, hogy újságjai, színháza, stb. legyen. Ahogyan az Ukrajna területén élő több millió orosz is csak mint ukránként kell a sovén ukrán államnak, ugyanúgy a kárpátaljai magyarok is csak mint ukránok létezhetnek ebben a jogtipró ukrán államban!

Így mentek a dolgok évek óta! A magyar külpolitika mindent megtett, hogy ahol tudta, segítse ezt az ukrán államot. A vírus kapcsán lélegeztető gépeket ajándékoztak a kárpátaljai magyarokat eltüntetni akaró, őket erőszakosan ukránosító velejéig sovén államnak.  Aztán ukrán gyerekek nyaralását biztosították Hazánkban, s így tovább. A magyar államvezetés számtalan gesztust tett a sovén ukrán államnak, - természetesen azt a hátsó gondolatot sem zárva ki, hogy jótettért cserébe jót várna, azaz, hogy hagyják meg a ma már a százezret alig meghaladó kárpátaljai magyarság korábban szerzett jogait, - de hiába. Az ukránok kevés ígéretet tettek a magyaroknak, de még ezt a keveset sem tartották és tartják be!

Visszatérve jelen írásunk kiinduló szavaira, helytelen az a beállítás, hogy a szép és jó ukránokat galádul megtámadta az orosz „medve.” A képet árnyalni kell és rá kell mutatni, hogy az Ukrajnát ért un. „orosz agresszió” nem előzmények nélkül való. S ha szívem szerint akarom e pár sort befejezni, akkor le kell írnom. hogy Ukrajna most azt kapta, amit éveken keresztül kiérdemelt! Lehet sajnálkoz -ni, hogy jaj, jaj, szegény ukránok, lehet értük oroszlán könnyeket ejteni, de ez az „orosz agresszió” semmiképpen sem előzmények nélkül való. Hangsúlyozom, hogy az ukránoknak hosszú idő állt rendelkezésére, hogy a területén élő nemzeti kisebbségeknek biztosítsák az általuk megmaradásuk érdekében joggal elvárt jogokat! De nem ezt kapták, hanem a sanyargatást. A sovén ukrán állam legszívesebben még a levegőt is elszívta volna orosz, magyar, lengyel és már kisebbségei elől!

 Most tessék, élvezzék mindennek jutalmát!

A szerző nyugd. jogász, közgazdász, szociológus, - de aktív közíró

Forrás: Polgárdy Géza Blogja

Franciaország egyik legszebb látnivalójának a sok közül, Normandiában, La Manche megyében, Párizstól néhány kilométerre, a tengerből kiemelkedő szikla tetején álló Mont-Saint - Michele apátság tekinthető. A legenda szerint 708-ban Avrandes püspökének, Szent Aubertnek megjelent Szent Mihály arkangyal és megparancsolta, hogy az említett sziklán építsen kolostort. Nos, ennél megfelelőbb helyet nem is találhatott volna egy konzervatív államfő- jelölt első szabadtéri kampánybeszédének megtartására.

Mert Eric Zemmour, az általa csak nemrég alapított Reconquete (Visszahódítás) mozgalom elnöke, egyben az április elnökválasztás egyik esélyese, itt tartott  szabadtéri beszédet most szombaton, február 19-én. A konzervatív publicista és politikus beszédében Franciaország régi nagyságát és keresztény értékeit hangsúlyozta, melyeket – szerinte – vissza kell állítani, egyben bemutatta mozgalma  új alelnökét, a Marine Le Pentől hozzá átpártolt Nicolas Bayt. Zemmour beszédében kiemelte, hogy a nemzeteknek önvédelmi harcot kell folytatniuk önmaguk védelmében, függetlenségük és identitásuk megőrzéséért. Kifejtette, hogy Franciaország szenved Macron uralma alatt, aki, - szerinte – „ a semmi jelöltje,”  az országot pedig a tömeges bevándorlás és a politikai iszlám fenyegeti. Kijelentette, hogy mindig is az „alárendelődő Franciaország” víziója ellen fog küzdeni. A jobboldal támogatóit egységre szólította, kérve, hogy tegyék félre ellentéteiket és személyes ambícióikat, s így lépjenek fel a baloldal és Macron ellen.

Említenünk kell, hogy noha az Ifop által egy nappal korábban, pénteken készített felmérés szerint Macron jelenlegi elnök 25 % körüli támogatottságával még mindig őrzi első helyét az áprilisi elnökválasztás első körének szereplői között, a jobboldali jelöltek esélyességi sorrendje megváltozott.  Közülük az első helyre Zemmour jött fel, 16,5 % körüli várható eredménnyel,  Marine Le Pen pedig  a jobboldaliak között visszacsúszott a második helyre, 16 % körüli várható eredménnyel. Végül a Köztársaságiak jelöltje, Valérie Pécresse következik 15 % körüli támogatottsággal.

A baloldali aspiránsok,-  Jean-Luc Melenchon, Yannick Jadot, Fabien Roussel, Christine Taubira és Párizs szocialista főpolgármestere Anne Hidalgo  - elenyésző, 2 és 10 % közötti támogatottságot mondhatnak magukénak.

Kétségtelen, hogy francia elemzők Eric Zemmour további erősödését, mind nagyobb támogatottságát tartják várhatónak. Ha pedig a választók elfogadják Zemmour egységre szóló felszólítását és döntően mögötte sorakoznak fel, akkor Macron jelenlegi elnök mellett Zemmour lehet a másik jelölt, aki a második elnökválasztási fordulóba jut. Akkor pedig már megtörténhet az, amit mi, magyar nemzeti konzervatívok is várunk, hogy Franciaországot „vissza- hódítják” a franciák. Érdeklődéssel várjuk a további fejleményeket.

A szerző nyugd. jogász, közgazdász, szociológus, de aktív közíró

Forrás: Polgárdy Géza Blogja

Marine Le Pen és az általa vezetett Nemzeti Tömörülés felfüggesztette Nicolas Bay európai parlamenti képviselőjüket elnökválasztási szóvivői és minden más tisztsége alól. Az ok: Bay bizalmas információkat szolgáltatott ki a jobboldali rivális, Eric Zemmournak, azaz áruló lett.

Amint az köztudott, Eric Zemmour nemrég alakított saját pártot RECONQUÉTE (azaz VISSZAHÓDITÁS) néven. Mi több, a három jobboldali köztársasági elnök jelölt közül Zemmour immár a második helyre tornázta fel támogatottságát. Marine Le Pen jelenleg 16-17 %-os támogatottsággal bír, Zemmour 14-15 %-al a második, végül Valerie Pecresse 13-14 %-os támogatottsággal közülük a harmadik. A közvélemény kutatások szerint jelenleg mindhárom jobboldali jelöltet jelentős mértékben megelőzi Emmanuel Macron hivatalban lévő - liberális, globalista - elnök, aki 24 % körüli támogatottsággal bír. Tehát pillanatnyilag a jobboldali szavazók három jelölt között osztódnak. Ám a francia elnökválasztás kétfordulós, s ha feltételezzük azt, amit a közvélemény kutatások valószínűsítenek, azaz hogy Macron feltétlenül bejut a második fordulóba, méghozzá első helyen, a másik bejutó a három jobboldali jelölt közül kerül ki. A második fordulóban aztán könnyen előfordulhat, hogy a két, tovább nem jutó jobboldali jelölt hívei a bejutó harmadik jobboldali jelöltet támogatják. Ha nem is minden jobboldali szavazó, de a többség alig hanem. Így pedig Macron legyőzhatő. Mindez ma még elmélet, merő spekuláció, de alighanem közel jár a valósághoz.

Ebben a helyzetben nem elhanyagolható történés, hogy Mari- ne Le Pen pártját elhagyta egyik ismert vezetője, Nicolas Bay s állt át Zemmour pártjába.

Nicolas Bay tavaly ősszel így nyilatkozott: „Minden egyes nap, amely során nem születik meg a nemzeti újjáépítési terv, közelebb hoz minket a káoszhoz, amely szemünk előtt bontakozik ki, s ez nem az a jövő, amit gyermekeimnek szánok.”

Bay szerint még a baloldali szavazókat is foglalkoztatják olyan témák, mint a civilizációs értékekhez való ragaszkodás és az iszlám vallás térnyerésének elutasítása. Bay tavaly szeptem- berben részt vett a lengyelországi Kárpátok Európája konfe-rencián, ahol a patrióta erők európai egysége volt a fő téma, s ahol elkészült egy deklaráció is az Európai Unió jövőjéről.

A hírek szerint Zemmour most február 11-én pártja alelnöké- nek nevezte ki Nicolas Bayt. Utóbbi a Le Figaro című lap ol-dalain kijelentette, hogy nem ő változott meg, hanem a Nemzeti Tömörülés lett hűtlen választóihoz, amikor lemondott egyebek mellett a schengeni övezetből való kilépésről, vagy a kettős állampolgárság eltörlésének ígéretéről. Szerinte e visszakozások és meghátrálások hozzájárultak a választók elpártolásához.

A szerző nyugd. jogász, közgazdász, szociológus, de aktív közíró

Forrás: Polgárdy Géza blogja

Még idén januárban, Friedrich Merz pártelnökké választása után jelentette be Ralph Brinkhaus, a Kereszténydemokrata Unio  (CDU) eddigi parlamenti frakcióvezetője, hogy nem indul újra a parlamenti csoport vezetéséért. Aztán most, február 15-én, kedden, Berlinben a testvérpártok, a CDU és a bajor Keresztényszociális Unió  (CSU)közös frakcióvezetőjének nagy többséggel ugyancsak Friedrich Merz-et választották meg. A voksolást nagy többséggel nyerte meg Merz, hiszen a leadott 186 szavazatból 162-t kapott, ami a voksok 87,1 százalékát jelenti.

Merz 2000 és 2002 között egyszer már vezette pártja parlamenti csoportját, ám akkor Angela Merkel kancellár egy lehetséges riválist látott benne, és sikeresen a háttérbe szorította. Viszont most, hogy Merkel visszavonult, megnyílt Merz előtt a lehetőség, hogy ismét az előtérbe kerüljön. Mégpedig kettős szerepben: a pártelnöki és a frakcióvezetői tisztségeket egy kézben összpontosítva. mintegy az ellenzék vezéreként léphet majd fel.

Merz szereplése elé nagy várakozással tekintünk mi magyar nemzeti konzervatívok is. Többek között azért, mert a német pártvezető korunk leprájának, a migrációnak a visszaszorítása terén eddig sem rejtette véka alá kritikus véleményét. S ez jelentősen eltért az Angela Merkel nevével fémjelzett, erősen balra húzó és megengedő irányvonaltól. Most pedig, hogy az Olaf Scholz szociáldemokrata kancellár vezette új kormány Németországot b e v á n d o r l ó országnak minősítette, megfigyelők szerint éles harc várható a kormány és a CDU új vezetése között úgy a migránskérdésben, mint több más, egyéb kérdésben is. Mert a CDU új vezetője erősen kon- zervatív beállítottságú. Ám ezt tudva is kijelenthetjük, hogy Merz az AfD-vel, az Alternatíva Németországnak nevű, markánsan jobboldali, többek  véleménye szerint szélső jobboldalinak kikiáltott párttal (akik ugyancsak migráns beözönlés ellenesek) történő mindenféle együtt- működést eleve kizárt.

A szerző nyugd. jogász, közgazdász, szociológus, ám aktív közíró

Forrás: Polgárdy Géza Blogja

Tény és való, de van néhány (nem sok) ország a Földön, amelyeknek mindene van, de legalábbis alig valami, ami náluk hiánycikk. Ilyen, a világon mindennel rendelkező ország például Oroszország! Éppen ezért mindig jót mulatok, amikor időről- időre valakiknek azon ötlete támad, hogy Oroszországot kereskedelmi szankciókkal sújtsák, azaz ezzel kényszerítsék rá erre, meg arra!

De hát jóemberek! Ha valamit el akartok érni, akkor ez egy teljesen alkalmatlan eszköz eredmény elérésére! Jobb híján nekem az jut eszembe, amikor valaki vasvillával akar szilvát aszalni! Holt biztos, hogy nem fog sikerülni, mert az eszköz alkalmatlan a siker elérésére!

Hogyan? Szóval kis országokat lehet kereskedelmi embargókkal ijesztegetni, de nagy országokat, - mint Oroszország - teljesen felesleges! Mert nem ijednek meg, mert mindenük van, így nem gazolnak be az embargóktól, hiába próbálják ezzel fenyegetni őket!

Jól emlékezhetünk például e hó, (azaz február) 7-én az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülésére, amikor Washington és szövetségesi között egyfelől, míg Oroszország és Kína között másfelől parázs vita alakult ki a szervezet által kirótt szankciókról.

Ami tény: az energetikai és gazdasági függés miatt Európa államai jobban megszenvedték az Oroszország ellen bevezetett szankciókat, mint maga a szankcionált fél. Ezt hívják felénk úgy, hogy a túlzottan nagy arcú országok mintha lábon lőtték volna magukat! Fáj, fiúkák?

A szerző nyugd. jogász, közgazdász, szociológus, de aktív közíró

Forrás: Polgárdy Géza Blogja

Az EU Tanácsának soros elnökségét betöltő Franciaország ismét elővette az ezerszer lejátszott lemezt, s a közös európai menekültügy megoldására a kvóta rendszert erőlteti. Szerintük az uniós külügyminiszterek nemrég volt kétnapos tanácskozásán erről informális megállapodás is született…A Franciaország által javasolt „kötelező szolidaritás” azt jelentené, hogy az EU első országába érkező migránsokat elosztanák a többi tagállam között. Migránsokat befogadni nem lenne kötelező, de azok az országok, amelyek ezt megtagadják, nagyon jelentős támogatást fizetnének az un. frontországoknak, meg azoknak, akik befogadnak migránsokat.

Gerald Darmanin francia francia belügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy a „kötelező szolidaritás” így minden EU tagállamra kötelező lenne. Az már a mi megfogalmazásunk, hogy az EU tagországok választhatnának: vagy fizikailag befogadják a migránsokat, vagy nem, de akkor viszont fizetniük kell. Tehát a szolidaritásnak kötelező kell lennie.

Az azóta tett nyilatkozatok azonban minderről korántsem egységesek. Ausztria brüsszeli képviseletének szóvivője például egyértelműen kijelentette, hogy ez a francia terv nem egyezik Bécs álláspontjával, mert Ausztria nem ért egyet a „kötelező szolidaritás”-sal. Az új balliberális német kormány külügyminisztere, Nancy Faeser ellenben a kötelező szolidaritás mielőbbi bevezetése mellett fog-lalt állást. Gerhard Karner osztrák belügyminiszter a befogadást elutasító országok szövetségéről beszélt. Mint az Osztrák Néppárt politikusa sokkal inkább a külsőhatárok megvédésének szükségességét hangoztatta. Egyben emlékezte- tett az EU 16 országának (köztük Magyarországnak) az Európai Unióhoz

íntézett kérésére, amely  a határzárak finanszírozását kezdeményezte. Aztán például  a dánok úgy nyilatkoztak, hogy ugyan támogatják a kötelező szolida- ritást, de magukra nézve semmiféle áthelyezési szabályt nem fogadnak el.

Egyes sajtóforrások szerint a 27 tagállamból mindössze 12 fogadja el a „kötelező szolidaritás”-t….

Bennünk pedig ismételten megfogalmazódik a kérdés: vajh miért a nem muzul-mán Európa országainak kell „kötelező szolidaritás”-t vállalniuk a kontinenensünkre áradó óriási muzulmán tömegekkel? Ráadásul úgy, az olajban gazdag muzulmán országok a probléma kapcsán a fülük botját sem mozdítják sem az önkéntes, sem a kötelező szolidaritás jegyében! Pedig talán indokolt lenne az, hogy a területükön kitermelt olaj révén dúsgazdag muszlim országok elsőként siessenek hitsorsosaik megsegítésére. Nem is értem, hogy mindez érvként miért nem szerepel a franciák által noszogatott és „kötelező szolidaritás”ra buzdított, ám annak ellent álló országok érvrendszerében? Például így: előbb az olajban gazdag muszlim országok vállaljanak kötelező (vagy önkéntes) szolidaritást az olajban szegényebb, meg nehezebb sorsú muszlim országok -kal. Aztán (utánuk) majd jövünk mi, a segítségben, olajban ugyancsak  sze -gény, nem muszlim országok.

 Mi, magyarok évek óta, következetesen elutasítjuk a migránsok befogadását, de nem az afrikai és ázsiai országokkal kapcsolatos „önkéntes szolidaritás”-t. Bizonyság erre a Hangarian helps, melynek keretében Magyarország csaknem erején felül segíti a segítségre szoruló afrikai és ázsiai országokat, természetesen ott ahol a baj, a szükség felmerül! Mert mi, Nyugat-Európa nálunk jóval gazdagabb országaival szemben ,nem a bajt akarjuk ide, mihozzánk importálni, hanem ott akarunk segíteni, ahol a baj felmerül!

MERT EZ AZ ÉSSZERŰ, EZ A LOGIKUS!

 A szerző nyugd, jogász, közgazdász, szociológus, de aktív közíró

Forrás: Polgárdy Géza blogja

A régi erdélyi magyar földbirtokosok - ha élnének még azok, akikre utalok, de már réges-régen elfogytak, eltűntek, a múló időben -hivatkozhatnának arra, hogy nem volt előttük negatív példa, amikor hagyták, hogy földjeikre, a mai Albánia területéről betelepüljenek (mai kifejezéssel „migráljanak”) a vlachok. Mert ma már közismert a magát románnak nevező nép etnogenezise: a mai Albánia területén alakultak ki, jöttek létre, mint nép.  Majd az 1200-es évek elején meg -kezdődött beözönlésük Erdélybe, mondhatnánk: migrációjuk! Tény ugyanis, hogy az oklevelek 1204-től kezdik emlegetni Erdélyben a vlachokat, előtte nem, mert nem volt belőlük egy darab sem. Az pedig, hogy a magyar honfoglalás 896-ban volt-e vagy jóval korábban, mint László Gyula „kettős honfoglalás”elméletében kifejti, ebben a vonatkozásban közömbös. Még pedig azért, mert az Erdélyre is kiterjedő magyar honfoglalás mindenképpen évszázadokkal korábban volt, mint a vlachok első okleveles erdélyi említése, azaz első megjelenésük e földön.

Jó, de akkor hogyan kerültek a románok,az oláhok ősei Erdélybe? Nem úgy, ahogy Daicovici és más román tudósok állítják, hogy a dákok leszármazottaiként, hanem Erdélybe történt beszivárgásuk útján.

A befogadó magyar földbirtokosok meg ugyanannak a tévedésnek estek áldozatául, mint napjaink elöregedő, a kihalás felé menetelő, nyugat-európai nemzeteinek liberálisai. Azt képzelték ugyanis, hogy az Erdélybe beözönlő vlachok révén pótolni tudják a hiányzó munkás- kezeket. Hogy az ő révükön földjeik majd megművelésre kerülnek, és ők remekül megélnek majd az oláhok által nekik fizetett adókból.

Igen ám, de a jövevény oláhok igen szaporák voltak, a magyarok körében pedig ritka volt a gyermekáldás. Évszázadok során ennek az lett a következménye, hogy az oláhok kiszaporodták az erdélyi magyarságot. Amikor pedig többségbe kerültek, s elmondhatták, hogy már az ükapjuk is itt, Erdélyben született, egyre több és több jogot követeltek. Majd jött Closca, Crisan és Avram Jancu, s hozzá-fogtak az erélyi magyarság módszeres kiirtásához. Abrudbánya, Zalatna, Nagyenyed, s megannyi magyar falu és város sínylette meg a barbár betelepülők,az  erdélyi oláhok (akkori migránsok) vérengzéseit.

Hatalmas hiba, sőt bűn volt az oláhok beengedése Erdélybe, amint hiba, sőt bűn napjainkban a nyugat-európai, a kihalás felé menetelő államainak a muszlimok korlátlan, ellenőrizetlen, nyakló nélküli  be-engedése. Azzal a felkiáltással, hogy kell a munkaerő, mert hiányzanak a munkáskezek! Akik ebben az álomvilágban élnek, nem hajlandók felébredni, s belátni, hogy nem munkáskezek, hanem dologtalanságra berendezkedett élősdiek, paraziták érkeztek hozzájuk. Olyanok, akik nem kívánnak sem dolgozni, sem a befogadó ország jogrendjébe, szokásaiba, stb. beilleszkedni. Aztán Samuel Paty francia történelemtanár lefejezése egy muzulmán által, csupán az első lépés volt! El lehet képzelni, hogy milyen jövő vár azon nyugat-európai országok bennszülött lakosságára, amelyek nem akartak utódokat maguknak, akiknek nincsenek gyermekeik, akik magánosan, utódok nélkül öregszenek meg.S e nyugat-európai, saját utódokról még csak hallani sem akaró népek még azt sem mondhatják el, hogy nem tudták, hogy ez lesz, nem erre számítottak! Nem mondhatják el, mert előttük volt, van az erdélyi magyar őslakosság és az oláh betelepülő „migránsok” példája.

A szerző nyugd. jogász, közgazdász, szociológus, de aktív közíró Forrás: Polgárdy Géza Blogja

Idén, 2022-ben Magyarországon, de Ausztriában és Francia-országban is államfőválasztások lesznek, így bátran nevezhetjük az ideit az államfőválasztások évének Európában.

Nekünk, nemzeti konzervatív magyaroknak kifejezetten öröm,

hogy Áder János követően ismét patrióta köztársasági elnöke lesz Magyarországnak, Novák Katalin személyében. Tegyük hozzá, hogy várhatóan. Mert az igaz, hogy az államfő választás még nem történt meg, de nehezen lenne elképzelhető, hogy a mai magyar parlament ne Novák Katalint válassza meg az első számú közjogi méltóság posztjára. Hogy miért? Mert ismert a mai magyar országgyűlés pártok szerinti összetétele,

s a 133 fideszes és KDNP-s parlamenti képviselő a saját jelöltjüket egészen biztos, hogy támogatni fogja. Novák Katalin, aki eddig a családokért felelős miniszteri posztot töltötte be, - tegyük hozzá, hogy rendkívül sikeres módon,- már lemondott e tisztségéről, így a maga részéről megtette azt a lépést, amely az egyetlen akadálya (lett volna) köztársasági elnökké választásának. Riválisairól mindeddig nem túl sok szó esett, mind –össze annyi vált ismertté, hogy Szanyi Tibor pártja, az IGEN  Szolidaritás Magyarországért Mozgalom (ISZOMM) Pál Évát, a Neoton  família korábbi énekesnőjét jelöli köztársági elnöknek, aki e jelölést örömmel elfogadta.

A kétfordulós, áprilisban sorra kerülő, franciaországi köztár sasági elnökválasztásról már többször is írtunk, ezért itt és most csupán a lényegre szorítkozunk. Emmanuel Macron jelenlegi köztársasági elnök minden franciaországi nyilatkozó és „illetékes”szerint bejut a második fordulóba, ahol majd a döntés születik. Mivel a baloldali aspiránsok néhány, 10 % alatti támogatottságukkal  teljesen esélytelenek a második fordulóba jutásra, a kérdés csupán az, hogy a jelenleg ismert három jobbközép jelölt közül ki kerül be Macron ellenfeleként a második fordulóba? Marine Le Pen, Valérie Pecresse, vagy Eric Zemmour?

Végül Ausztriában ősszel lesz az elnökválasztás. A hivatalban

lévő, - függetlenként, de a Zöldpárt által támogatva indult  Alexander Van der Bellen még nem jelentette be, hogy akar-e „újrázni” azaz indul-e ősszel? Megfigyelők minden esetre valószínűsítik az indulását. Az is csupán valószínűsíthető, (ma még) hogy az Osztrák Szabadságpárt (ÖVP) ismét Norbert Hofert jelöli köztársasági elnöknek.

Minden esetre ma még egyetlen hivatalos jelöltről tudunk. Jelesül

a Sörpárt (Bierpartei) elnöke, Dominik Wlazny, művésznevén Marco Pogo jelentette be, hogy indul a VÁLASZTÁSON.

A Szociáldemokraták (SPÖ) köreiben jelenleg még nincs ki-tisztult álláspont. Egyes vélemények szerint der Bellen ellen

(ha indul) nem érdemes jelöltet állítani. Más vélemények szerint,- pld. a befolyásos Hans Peter Doskozil, burgenlandi tartományfőnök is e véleményt támogatja – nehéz lenne meg-magyarázni a választóknak, hogy legnagyobb ellenzéki pártként miért nem indítanak saját, önálló jelöltet? Márpedig, - amint az közismert, - Ausztriában a polgárok közvetlenül választanak államfőt, az alkotmány e feladatot nem ruházta át a parlamentre.

A szerző nyugd. jogász, közgazdász, szociológus. de aktív közíró

Forrás: Polgárdy Géza Blogja