Az embernek megáll az esze! Az európai adófizetők pénzéből búsásan megfizetett EU-s bürokraták nem az őket - adóik révén - fizető európai emberek, hanem e helyett a muszlim migránsok érdekeit képviselik! Az Európai Unió „feje” elsőszámú tisztségviselője, Ursula von der Leyden az afgán helyzet kapcsán a napokban például kijelentette:

„Európa országainak erkölcsi kötelessége az afgán migránsok befogadása!”

Kérem ez egyszerűen nem igaz!

Vajh ki hatalmazta fel ezt a német némbert, hogy ekkorát hazudjon?

Mert ez egy minden alapot nélkülöző, légből kapott állítás! Az európai embereket ugyanis - az egyetlen Magyarország kivételével! - soha, és sehol nem kérdezték meg, hogy támogatják-e (főleg muszlim) migránsok nyakló nélküli Európába telepítését, befogadását? Ha az európai országokban népszavazást tartottak volna e kérdésben (támogatja-e az országába történő muszlim migráns betelepítést, IGEN! vagy NEM?) aligha  ugyanaz lett volna az eredmény, mint az e kérdést polgárainak feltevő Magyarországon! Mert nálunk, - amint az közismert, - az emberek 80 %-a elutasít mindenfajta migráns befogadást. (Jól tudja ezt még olyan szélső liberális magyar politikus is, mint a budapesti prolik által főpolgármesternek megválasztott magas, karcsú, aki az egyik német lapnak úgy nyilatkozott, hogy „ők (mármint a bal libsik) természetesen támogatják a migránsok Magyarországra özönlését, de ezt nem hirdetik, mert ezzel nem lehet választásokat nyerni!”)

Nem hát!

Sem Magyarországon, sem bármely más európai országban sem! Ezért nem tartanak e kérdésben sehol népszavazást! Nagyon jól tudják a bal libsi vezetők, hogy Európa népei, a sok liberális hülyítés, butítás ellenére képesek felismerni a saját érdekeiket! Márpedig az érdekeik első helyén kétségtelenül az áll, hogy NEM KIVÁNJÁK A JÖVEVÉNY ÉLŐSDI PARAZITÁKAT A SAJÁT ROVÁSUKRA ELTARTANI!Az ugyanis egyértelmű, hogy a migráns jövevények nem akarnak, dolgozni, sőt, eszük ágában sincs! Hanem szépen eltartatják magukat, az un. befogadó ország adót fizető, munkát végző tömegeivel! Kérdezem: miért lenne érdeke bármely európai állam munkát végző polgárainak, hogy az általuk befizetett adók tetemes részét a jövevény, dologtalan élősdiekre, parazitákra fordítsák? Nem sokkal ésszerűbb lenne ezeket a horribilis összegeket magukra, az azt megtermelőkre és családjaikra költeni? De igen! Nagyon is!

Hát ezért nem mernek a kérdésben sehol népszavazást kiírni! Mert nyilvánvaló, hogy az emberek elutasítanák a migráció révén bekövetkező befogadás nyakló nélküli támogatását! Ha pedig ez így van, akkor miféle „erkölcs kötelességről” hadovázik ez az Ursula von der Leyen? Ugyan ki hatalmazta fel ennek a blőd nyilatkozatnak a megtételére! Nem szégyelli magát, ez az ursula? Van bőr a képén kiállni és nyilvánosan hazudozni? Megbízói, választói, az európai emberek érdekei ellen szövegelni! Ha népszavazásokat (mernének! de, nem mernek!) a kérdésben tartani, s a szavazók a migránsok nyakló nélküli befogadására voksolnának, akkor OKÉ! Akkor a dolog erkölcsi kötelesség! De népszavazásokat egyetlen más országban sem mernek tartani, mert nyilvánvaló, hogy hasonló elutasító eredményt hoznának, mint a magyarországi véleménynyilvánítás!

S akkor még nem volt szó az Európára zúdult, zúdított migránsok által európai emberek kárára elkövetett terrorcselekményekről! Vajh támogatják-e az Európába történő muszlim migrációt a francia történelemtanár, a csecsen terrorista által lefejezett Samuel Paty rokonai? Vajh támogatják-e az afgán migránsok Ausztriába özönlését a 13 éves osztrák kislány rokonai, akit négy afgán egy lakásra csalt, bedrogozott, megerőszakolt, végül meggyilkolt? Sok-sok hasonló riasztó példát tudnék, - sajnos! – sorolni, de most legyen elég csak ez a kettő! Mert kérdezem: Ursula van der Leyden akkor is az európai államok erkölcsi kötelességének tartaná az afgán migránsok befogadását, ha az ő egyik rokonát fejezték volna le, vagy ha az ő egyik gyermeklány rokonát drogozzák be, erőszakolják meg, majd ölik meg afgán migránsok? Na, ugye hogy nem! Ursula van der Leyden ezért is áruló, Európa árulója!

De ez még mindig nem minden!

Hogy miért nem? Mert mindenki tudja, hogy Szaud Arábiát, Kuvaitot, Omant, az olajsejkségeket, stb. felveti a pénz! Olyan horribilis olaj-dollár bevételeik vannak, hogy sok helyen aranyból van a lakásokban a kilincs! Mert megtehetik! Remek, de akkor miért nem tesznek meg mindent muszlim hitsorsosaik befogadására is? Miért lapulnak, mint teve ürülék a sivatag homokjában, amikor muszlim afgánokat lehetne (és kellene!) befogadniuk? Miért az egyáltalán nem muszlim európai államok „erkölcsi kötelessége” a nyelvükben, kultúrájukban, szokásaikban, vallásukban, stb. teljesen eltérő muszlim migránsok befogadása, ami számukra egyet jelent a teljes önfeladással, az öngyilkossággal?

Miért?

Ursula van der Leyden nyilatkozatával bebizonyította, hogy ő Európa első számú árulója! Ennek az okait nem ismerjük! Lehet, hogy Soros emberei megfenyegették: vigyázzon, mert még úgy jár, mint J. F. Kennedy amerikai elnök! Még valami nem várt baleset éri! Szóval viselkedjen az elvárások szerint! Ez már csak azért is előnyös neki, mert Soros Gyuri bácsi nem hálátlan és teletömködi a zsebeit hálapénzzel! Annyi esze meg persze, hogy van a hétgyermekes Ursulának, hogy felfogja: a Soros Gyuri bácsi által zsebeibe dugdosott pénz által szuper gazdagnak lenni és élni, - ez bizony sokkal jobb, mint kevésbé gazdagon J. F. Kennedy sorsára jutni, s valamely merénylő által láb alól eltétetni!

Ursula van der Leyden tehát egy utolsó, korrupt áruló! Európa első számú árulója!

A szerző nyugd. jogász, közgazdász, szociológus. De aktív közíró.

Forrás: Polgárdy Géza Blogja

Jó messziről, a mi időnkből indítok.(Majd kiderül. hogy miért.)

Jövő évben, 2022-ben országgyűlési képviselői választások lesznek, s mi, magyar lelkű magyarok ugyan rendíthetetlen optimizmussal, és nagyfokú várakozással, de némi bizonytalansággal tekintünk e tavaszi esemény elé. Egyrészt erősen bízunk benne, hogy miként 2010-ben, 2014-ben és 2018-ban is győzött hazánkban a józan ész és a magyar megmaradás, a magyar fennmaradás pártjai, a Fidesz és a KDNP győztek a választásokon, így lesz ez 2022-ben is! Másrészt a helyhatósági választásokon Budapest és néhány nagyváros elkeserítő eredményeket produkált és az úgynevezett „ellenzék” győzelmét hozta. Ez utóbbi miatt van bennünk némi bizonytalanság a jövő évi választásokat illetően, mint fentebb említettem.

Utóbbi „eredményt” a proli mentalitásra vezethetjük vissza! A rendszerváltástól számítva eltelt ugyan harminc év, de az ország lakosságának egy jelentős részébe a szocializmus évtizedei alatt belepréselt, belesulykolt proli mentalitást nem sikerült leküzdeni.  Sőt! Ha a főleg fiatalok alkotta „momentum”-ra gondolunk, e véglény mentalitást eredményesen adták tovább! Ha feltesszük a kérdést, hogy miért, akkor az én válaszom az, hogy azért, mert a MAGYAR NEMZETNEVELÉS SAJNOS FABATKÁT SEM ÉR! EGYSZERŰEN NINCS, NEM LÉTEZIK!

De részletesen nem erről akarok írni!

Csak megemlíteni, hogy Reményik Sándor, Bartha Miklós, Somogyvári Gyula, Sajó Sándor, Tormay Cecile, Nyírő József, Wass Albert, Urmánczy Nándor és a magyar géniusz megannyi más nagyságának a kultusza teljesen hiányzik! Ma már említésük nem tilos, mi több, olykor elő-elő is fordul, de mintha ímmel-ámmal történne csak!  Amíg az említettek és hasonló, eszményi magasságokba tört társaik nem nyerik el méltó helyüket a magyarság tudatában: ne reménykedjünk a minőségi nélkül emberek, a prolik számának csökkenésében! E primitív élőlények túlburjánzó létezését illetően ne reménykedjünk a változásban!  Budapest, Miskolc, Szeged és  sajnos még hosszan sorolhatnám a magyarság számára „elesett” városokat, a helyhatósági választásokon már megmutatta proli arculatát! És jövőre, az országgyűlési választásokon? Kíváncsian várom a majdani eredményt!

                                                              +++

Mindezt bevezetőnek szántam.

Bevezetőnek nemzeti tragédiánk, Trianon ország-csonkoló fájdalma legnagyobb megszólaltatója, Reményik Sándor élete és költészete rövid ismertetése elé.

Reményik Sándor Kolozsvárott született, 1890. augusztus 30-án és itt is hunyt el, 1941. október 24-én, azaz csaknem nyolcvan éve. Családja a Felvidékről került Erdély fővárosába: építész atyja  Reményik Károly Dobsináról, édesanyja Bretz Mária a felső - gömöri Jólészról.

A költő indulásáról a következőket írta Sövényházyné Sándor Judit:

„Szülőháza a regényes Farkas utca egyik mellékutcájában áll. Városi, főúri kis palota, vaskeretes, vaspántos ablakokkal. Első emeleti bérlakásában látta meg a napvilágot Reményik Sándor. Szinte sorsszerű, hogy itt tanult meg járni, elesni, felállni: ebben a városrészben, amely ősi kollégiumával, egész országot lelkesítő hangulatú színházával a város szellemi magja volt. Itt járt iskolába és szívta magába azt a szilárd bizonyosságot, azt a hitet, amelyhez egész életén át minden áron hű maradt és szinte véres lemondás és áldozatok árán is ragaszkodott.”

Aztán családja a város Óvár nevű részébe, ott is a Szentlélek utcába, Mátyás király szülőházának közvetlen közelébe költözött. Majd újabb lakhely a kincses városban, a nevezetes Dónát úton, a Szamos partján emelkedő tornyos villában.

Atyja kívánságára az egyetem jogi stúdiumait kezdte látogatni, noha semmi örömét nem lelte a paragrafusok világában. Így aztán filozófiát és  irodalmat is hallgatott, s előbb-utóbb bizonyossá vált, hogy jogász ugyan nem lesz belőle! Gyenge fizikumú, törékeny idegrendszerű ifjú volt, ráadásul a látása is erősen megromlott! Mindezek hatására abbahagyta tanulmányait, s mivel családja anyagi helyzete ezt lehetővé tette, - mai szóval élve - „szabadúszó” költő lett. Egész életében nem kellett munkát vállalnia.

Első verseskötete a Fagyöngyök szülővárosában jelent meg 1918-ban. Induló kötetének költeményeiben a századvégi „világfájdalom” szólal meg: Vajda János és Reviczky Gyula bús-borongós hangja verseiben erősen felismerhető. Annál váratlanabb a folytatás! Úgy Mindhalálig (1918) mint Végvári versek (1918-21) című kötetei a román uralom alá került, kisebbségi sorsra kárhoztatott erdélyi magyarság fájdalmas kiáltásai. Kitartásra, a szülőföldön maradásra buzdította honfitársait. Helytállásra, ottmaradásra ösztönző az egyik leghíresebb Végvári vers, az Eredj, ha tudsz című is, melynek egy részlete szerint:

                                                  „Eredj, ha tudsz…

                                                    Eredj, ha gondolod,

                                                    Hogy valahol, bárhol a nagyvilágon

                                                    Könnyebb lesz majd a sorsod hordanod.”

 

…Tudom, hogyne tudnám, hogy 2021 magyarországi prolijainak e sorok nem mondanak semmit! Még orvosok is gyorslábú nyulakként pucolnak meg, iszkolnak el a szülőhazából, ha Angliában, vagy máshol a nagyvilágban gazdagabban kosztolhatnak! Hazaszeretet? Hát az meg mi? Persze van, aki nem elmegy, hanem idejön, méghozzá Kanadából bomlasztani! Meglengeti a momentumos orvosnő a szivárványos zászlót és lenyúlja az EU-pénzeket! Nesze neked XXI. századi „erkölcs” nesze neked magyarság, tobzódnak a carpe diem (élj a mának) nihilistái!...

Na, de legyen csak élesebb a kontraszt Reményik és a mi időnk silány, hitvány, nívótlan véglényei között! Álljon itt csak egyetlen versszak Reményik Mindhalálig című költeményéből:

 

                                       „Mi vagy Te nékem? Szomjamra ital,

                                                Sebemre ír és bánatomra dal,

                                               Tűzhely, amelyre térni soh’se késem.

                                               Márvány, amelybe álmaimat vésem.

                                               Át egen, földön, folyón, tengeren,

                                               Rögön, hanton, koporsófedelen:

                                               Szeretlek mindhalálig, nemzetem!”

 

„Nemzet?” Hát az meg mi? - kérdezi a Kanadából jött szivárványos zászlót lengető bomlasztó. S ne csodálkozzunk! Ezt a nemzetietlen mételyt szívta, hörpölte, szürcsölte magába a családjában, az iskolában, a barátai közt, s kénköves, fertőző leheletével ezt a fertőt permetezi szét a mai magyar közéletben!

Forogsz a sírodban, jó Végvári?

Tudnod kell Sándor, hogy ezek a momentumos magyarországi férgek Erdélybe járnak, az ottani magyar pártok magyar jelöltjei ELLEN USZITANI az erdélyi magyar választókat! Román párt mellett korteskednek, - mert, hogy az neolibsi, mint ők! Igen-igen! Lehetséges volt ilyen mélyre süllyedni!

Reményik-Végvári 1921-től a híres erdélyi lap, a Pásztortűz főszerkesztője, 1926-ban az Erdélyi Helikon alapító tagja. Sorra jelennek meg verseskötetei. 1920-ban a Csak így, 1921-ben a Vadvizek zúgása, 1924-ben A műhelyből, 1925-ben az Egy eszme elindul, és az Atlantisz harangoz, 1927-ben a Két fény között, 1932-ben a Szemben az örökméccsel és a Kenyér helyett, 1935-ben a Romon virág és 1940-ven a Magasfeszültség. Már halála után, 1942-ben Egészen címmel a hátrahagyott versei.

Reményik hívő, evangélikus költő volt. Említsük is meg Miért hallgatott el Végvári? című méltán híres versét, illetve csak az ebből oly sokat idézett két sort:

                                                    „Nem a mi dolgunk igazságot tenni,

                                                     A dolgunk csak igazabbá lenni.”

Aztán említhetjük másik híres versét is, az Ahogy lehet címűt, amelyet a morbus minoritas, a kisebbségi sors titkos baktérima (vagy inkább vírusa? hiszen  most, hogy emlegetjük,2021-et írunk!) által megfertőzött kolozsvári református püspök, a Budapestre repatriált Makkai Sándor esszéjére (Nem lehet) írt válaszul. Ebben többek között ez áll:

 

                                                    „De aki másképpen tehetne helyünkben,

                                                      Az vesse ránk az első követ!

                                                     Minden percünk kínzó kiegyezés:

                                                     Ahogy lehet…”

 

 …Amikor 1941 őszén meghalt és Kolozsváron végighaladt a temetési menet, a városban megállt az élet! Amerre a fekete ruhás gyászolók serege elvonult,

ezrek sorakoztak fel az utcákon. Csend volt. Az emberek némán álltak és csak befelé könnyeztek! Erdély búcsúztatta nagy fiát. Aki innen, ahol élt, immár elvonult, a halhatatlanok örök, magyar Nemzeti Panteonjába.

A menet célja pedig a Házsongárdi temető volt. A koporsónál gróf Bánffy Miklós mondott búcsúszavakat, melyeket Kós Károllyal közös lapja, az Erdélyi Helikon novemberi száma közölt. E lap decemberi száma pedig Reményik Sándor emlékszám lett. Pályatársai búcsúztak itt a nagy halottól, Tavaszy Sándor például így:

„Nem volt soha közéleti ember, nem vett részt semmiféle társadalmi vagy kulturális küzdelemben, nem állott az élén semmiféle akciónak, de még az élharcosok közé sem tartozott, magányos életű aszkéta volt, s mégis ő vívta közöttünk a legelszántabb küzdelmet.”

Mi pedig most, 2021. augusztus végén, egy szürke délutánon, mély tisztelettel hajtunk fejet a legelszántabb küzdő időbe vesző törékeny alakja előtt, Rá gondolva, meg a magyarság iránti törhetetlen szeretetére...

A szerző nyugd. jogász, közgazdász, szociológus. De aktív közíró

Forrás: Polgárdy Géza Blogja

Még e sok meglepetéssel, igen váratlan történéssel (gender-elmélet, homoszexualitás agyon reklámozása, pedofilia támogatása, stb.) szolgáló XXI. század elején történt, hogy többen összebeszéltünk: össze kellene gyűjteni a magyar költészet legszebb, legjobb, vagy akár csak középszerű, de Trianon-ellenességét illetően mélyen átélt, a lapok és könyvek oldalain Csipkerózsika-álmukat alvó Trianon ellenes költeményeket. Miért? Mert a szocializmus hazai tobzódása idején ezeket mélyen agyonhallgatták és feledésre ítélték! Ugyanakkor nemzeti kultúránk értékes részét képezik.

Eleinte öten voltunk, akik a versek gyűjtéséhez fogtunk. Könyvtárakat bújtunk és könyvárveréseken, meg antikváriumokban régi, még a II. világháború előtt megjelent antológiákat, meg Reményik Sándor (Végvári) és Sajó Sándor, meg Somogyvári Gyula és Szathmáry István, meg sok-sok más költő köteteit vásároltuk meg, illetve kerestük meg az OSZK-ban és más könyvárakban. Aztán ötünk gyűjtésének eredményeként 2001-ben, június 4-re, Trianon 81. évfordulójára Fejes Imre azaz az ő Ménrót kiadója révén megjelent az első antológia, „TRIANONT LEDÖNTJÜK. A MAGYAR FÁJDALOM VERSEI” című antológia. (Külső címoldalát lásd mellékelten.) A kötet legnagyobb versének mind az öten válogatók József Attila addig elfektetett, elhallgatott, a szocializmus évtizedei alatt megjelent köteteiből k i h a g y o t t  Nem!Nem!Soha! című versét tartottuk. De szerepeltek benne Babits Mihály, Bobula Ida,Erdélyi József,Juhász Gyula, Kiss Menyhért,Kosztolányi Dezső, Reményik Sándor, Sajó Sándor, Sértő Kálmán, Somogyváry Gyula, Szathmáry István, Tóth Árpád és Wass Albert és más, náluk kisebb mesterek versei is. A kötet szépen fogyott és több kiadást is megért. Számunkra, s verseket gyűjtők számára a legnagyobb tanulság e kötet kapcsán az volt, hogy az e témában (tehát Trianon-ellenességben!) született versek gyűjtését nem szabad abba-hagyni, hanem folytatni kell!

Ám az ötfős korai gyűjtő-körből ketten kiváltak, így a versek további gyűjtését már csak hárman folytattuk, s  2004-ben meg is született a második, „Nem! Nem! Soha!” című, alcíme szerint „A magyar fájdalom, dac és élni akarás versei” kötet. (Külső borítóját lásd ugyancsak mellékelten.) Aztán Fejes Imre Barátommal, az említett Ménrót kiadó tulajdonosával úgy ítéltük meg, hogy további sok-sok költeményt sikerült összegyűjtenünk,  amelyek az említett első két kötetbe nem fértek be, de helytelen lenne ezeket veszni hagyni. S ha már csak mi ketten is, de összehoztuk a harmadik antológiát is, „VESSZEN TRIANON!” címmel,  „A gyalázatos békediktátumot tudomásul venni nem akaró, bele nem törődő, megalkuvást nem ismerő, totális lelki ellenállás versei”alcímű kötetet. (Ez is megjelent még 2004-ben, s ennek külső borítóját is lásd mellékelten.)E harmadik kötet kiadója is –természetesen- Fejes Imre és az ő Ménrót kiadója volt.

Ezután némi törés következett be, mert Fejes Imrét, mint kiadót, különféle nemtelen támadások érték, amelyektől én nem vagyok hivatott ilyen irányú felhatalmazás hiányában nyilvánosan beszámolni. Amit elmondhatok az ennyi: a különféle vegzálások miatt Imre több szívinfarktust kapott, s mivel még élni akart, inkább lemondott könyvkiadói tevékenységéről, s népiesen fogalmazva az „ipart visszaadta.” Immár nem volt könyvkiadó, ahol a további versek megjelenhettek volna.

Ám a versek gyűjtését, - immár magamra maradva! – nem adtam fel! Össze is állt a negyedik kötet anyaga, csak hát nem volt kiadó! Ám sikerült rátalálnom a Gede Testvérek nevű kiadóra, s így 2005-ben az ő kiadásukban megjelenhetett az immár egyedül általam gyűjtött, negyedik Trianon-ellenes verseket tartalmazó antológia is, „MINDENT VISSZA!” címmel. Alcíme szerint: Trianon-ellenes, revíziót követelő, irredenta és más hazafias költemények.” (Ennek külső borítója is mellékelten látható.)

Az említett négy vers-antológia sajátja, hogy az utolsó példányig elfogytak, noha volt, amelyik nyolc kiadást is megért! További közös a négy kötetben, hogy mindegyik külső borítóját Dobszay Károly grafikusművész tervezte, s ha nem hat szerénytelenségnek, még az is közös a négy kötetben, hogy mindegyikhez én írtam meg az előszót! Végül megemlítem, hogy sikerült összeállítanom az ötödik kötetet is. Ám a kiadási szándékommal felkeresett kiadók közölték: pandémia van, nem fogynak a könyveik, a kiadást így, anyagi kockázatnak kitéve: nem vállalják…

A szerző nyugd. jogász, közgazdász, szociológus. De aktív közíró!

Forrás: Polgárdy Géza Blogja

Amikor ezt a kérdést legelőször a facebookon feltettem, többen is így reagáltak rá: jó kérdés!

Meggyőződésem, hogy  ez, a címben feltett, nem csupán jó, de nagyon indokolt kérdés is!

Nem akarok számokkal előhozakodni, hogy a gazdag muszlim országok, (pld. Szaud Arábia, Kuvait, Omán és így tovább) évente mennyi pénzt zsebelnek be, hála a területükön kitermelt olajnak, de tessék megnézni a képeket, amelyek ezekben az országokban készültek! Egyszerűen nem tudnak már a befolyt csillagászati összegekkel mit kezdeni! Egyszerűen felveti őket a pénz, az eszméletlen gazdagság!

És akkor, amikor más muszlim országokból (például Szíriából, vagy Afganisztánból) muszlimok milliói indulnak el és hagyják el szülő földjeiket, akkor ezek a szuper gazdag muszlim országok hallgatnak! Lapítanak! Mint az a bizonyos a fűben!

• Miért hallgatnak? Miért nem sietnek a többi muzulmán segítségére?
• Miért kötelessége a muzulmán migráns tömegeket a NEM MUZULMÁN EURÓPÁNAK befogadnia? Miért?

Persze nagyon is jól ismerjük az okokat! Jómagam is számtalanszor kifejtettem, leírtam már, hogy az egész migráció csak az egyik fele az európai fehér ember kipusztítására tett erőfeszítéseknek! Azok az erők (Rotschildok, Billderbergék) akik a vén Soros Györgyöt az előtérbe állítva, gyűlöljék csak a fejükhöz kapó, a fehér ember kipusztítására törekvést felismerő fehérek ezt a roskatag vénembert – tudják, hogy mit miért csinálnak! Az ő céljuk az európai fehér ember kipusztítása, egyben lecserélése afrikai és ázsiai nincstelenekkel, akik viszont általuk remekül irányíthatóak!

Az emigráció támogatása részükről azért csak az egyik fele a dolgoknak, mert

másfelől minden megtesznek, hogy az európai, amúgy is a kihalás felé tendáló fehér ember, minél előbb pusztuljon ki! Legyen helye a beözönlő, afrikai és ázsiai muszlim  millióknak!

Látni kell, hogy a fehér emberek kihalására törekvésnek jó sok látható jele van!

Lényeg a lényeg: a fehér embereknek önmagukat kell kipusztítaniuk e háttér hatalom elgondolása szerint! Nem háborút akarnak a Soros mögött állók, rengeteg halottal, dehogy! Sokkal kifinomultabb, rafináltabb eszköztárat vonultatnak föl! Úgy intézték és intézik, hogy a fehér ember önmagát pusztítsa ki!

A fehér ember kábítószerezzen! A fehér ember legyen homoszexuális és akkor nem fog elég fehér ember születni! Minden erővel reklámozni hát a homoszexualitást! Ezzel együtt minden erővel támogatni a pedofiliát! A pici 3-4 éves fehér gyerekekkel megszerettetni  a pedofiliát: ha felnőnek legyenek minél többen homoszexulisok! A normális házasságot (egy férfi és egy nő önkéntes szövetségét) minden rendelkezésre álló eszközzel mocskolni, undort kelteni iránta! Továbbá: ha egy fehér nő teherbe esne, megkedveltetni vele az abortuszt! (Hirdetni a nőknek: A te tested a te tested! Te döntesz a gyerekedről! De nem kell gyerek! Minek? Légy hedonista! Élj csakis az élvezeteknek! Vetesd el a gyermeked! Itt az abortusz, tessék, a rendelkezésedre áll! Vetesd el a gyermekedet, te modern nő!

Van még kérdés mindezek után?

Hát persze, hogy a jóléttől már-már eszüket vesztő, muszlim arab országok szóba sem jönnek szegény, migráns testvéreik megsegítését illetően! Soros és a mögötte állók ezt a migráns inváziót nem  a muszlimok belügyei részére  eszelték ki! Dehogy! A cél az európai fehér ember kiirtása két irányból is!

Nos, itt a magyarázat, hogy miért a nem muszlim Európának kell befogadnia a migráns muszlim söpredéket és miért nem a gazdag muszlim országoknak!

EZÉRT! Ezért gyilkolhatják az Európába érkező muszlimok büntetlenül a fehér európaiakat, főleg a nőket! EZÉRT! EZÉRT! Itt a magyarázat!

A szerző nyugd. jogász, közgazdász, szociológus. De aktív közíró

Forrás: Polgárdy Géza Blogja

Áprily Lajos (1887-1967):

                                 VALLOMÁS

                           (Kuncz Aladárnak)

                                    Igaz, -: én itt a sorssal nem csatáztam,

                                    én döbbent szemmel láttam itt a vért,

                                    és nem lengettem omló barikádon,

                                    fehér zászlót a véres emberért.

 

                                    Viharokból kibomló új világért

                                    csak álmom volt, nem lobbanó vitám.

                                    Rohamra nem harsogtam riadókat

                                    jövő – ködökbe zúgó trombitán.

 

                                   A seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott,

                                   sötét heggé simult minden dalon.

                                   De mint a monda, tóba hullt harangja,

                                   a mélyben él az ember-fájdalom.

 

                                   S én nem tudom, hogy meddig él a versem,

                                   titánok halnak, tornyok rengenek.

                                   Ahol világ-traverzek összedűlnek,

                                   a vers, a versem hogyne halna meg?

 

                                  Ha nem leszek, nem fogja tudni senki,

                                  sorsomnak mennyi furcsa titka volt.

                                  A hűlt sorok: megannyi érc-koporsó,

                                  s a könyv, a könyvem gránit-kriptabolt.

 

                                   De túl romon, ha perce jön csodáknak,

                                   a mély megkondul, mintha vallana,

                                   s a bolt alól harang tisztán kicsendül,

                                   s magasan száll az ember dallama!

 

Reményik Sándor (1890-1941):

 

                                 MINDHALÁLIG

 

                               Most mélységekből szakad föl a szó

                               S nem csinált virág, nem papírhajó,

                               De Óceán setétjén égő gálya

                               Mit röpít a szív tajtékos dagálya,

                               A mélybe le a s mélyből újra fel.

                               Ma szólni nem lehet, s ma szólni kell:

                               Szeretlek, népem, mindhalálig.

 

                               Egy érzés szunnyadt bennem hangtalan,

                               Némán, keményen, mint kőben arany.

                               Most csákány töri, bontja, fejti föl

                               Az érzést, amely üdvözít – és öl

                               S mártíromságot szenvedtet velem:

                              Mi ez? Szokásos, nyelv vagy történelem.

                               E szó: Szeretlek mindhalálig?!

 

                               Száz hajszáleren szívódik belém,

                               És száz ösvényen felé kúszom én,

                               És száz formában kísért engemet,

                               Mint langy szellő, mint Számum-lehelet:

                               Alakoskodik, rejtőzik, tagad,

                               Míg egyszer egy órában kifakad:

                               Szeretlek, népem, mindhalálig!

 

                               Tudtam én ezt? Nem tudtam ezt soha,

                               Nem így, míg jött a sors, a mostoha,

                                És megmutatta, hogy Te: én vagyok,

                                S ha Te sorvadsz el, én is elhalok.

                                Mint a levél, ha elszárad a fa,

                                Mint a gyermek, kit elhágy az anya,

                                Szeretlek népem mindhalálig.

 

                               Ha te nem vagy, nincs álom, illat, szín,

                               Az élet babyloni vizein.

                               Nincs fáklya, mit a szív magasra tartson,

                               És ülünk egyformán a szürke parton.

                               Alélt lelkek egy alélt földtekén…

                               És ha te nem vagy, nincs e költemény:

                               Szeretlek népem, mindhalálig.

 

                               Mi vagy Te nékem? Szomjamra ital,

                                Sebemre ír és bánatomra dal,

                               Tűzhely, amelyhez térni soh’se késem.

                               Márvány, amelybe álmaimat vésem.

                               Át egen, földön, folyón, tengeren,

                               Rögön, hanton, koporsó fedelen:

                               Szeretlek mindhalálig, nemzetem!

 

József Attila (1905-1937):

 

                             NEM! NEM! SOHA!

 

                               Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége

                               Nem lehet, nem soha! Oláhország éke!

                               Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!

                               Magyar szél fog fújni a Kárpátok felett!

 

                               Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel,

                               Ha eljő az idő - a magyar talpra kel,

                               Ha eljő az idő - erős lesz a karunk,

                                Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

 

                               Majd nemes haraggal rohanunk előre,

                               Vérkeresztet festünk majd a határkőre

                               És mindent letiprunk! – az lesz a viadal! –

                               Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

 

                               Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,

                               Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ

                               Teljes egészében, mint nem is oly régen

                               És csillagunk ismét tündöklik az égen.

 

                               A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,

                               Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!

                               Felhatol az égig haragos szózatunk:

                               Hazánkat akarjuk! Vagy érte meghalunk.

 

                               Nem lesz kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,

                               Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!

                               Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:

                               Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

 

Wass Albert (1908-1998):

                              ZÁRÓVERS

 

                           Hajótörött vagyok a tengeren,

                           Palackomat a tengerbe vetem.

 

                           Belesóhajtottam a sorsomat,

                           félelmemet és sok bús gondomat.

 

                           S most száz pecséttel elzárt bántom

                           a hullámok kedvének átadom.

 

                          Merül, örökre tán, a mélybe le

                          s aranyhalacskák játszanak vele.

 

                         De lehet, hogy még perce jő neki,

                         s egy bús hullám majd egyszer fölveti.

 

                         S kidobja egy kéz – tán az istené –

                         egy gondtalan kor lábai elé.

 

                         Borzadtan olvassák, kik rátalálnak

                         és úgy suttogják döbbenve, egymásnak.

 

                        „Valahol szörnyű vihar lehetett…

                          S a viharban egy nemzet elveszett…!”

 

Sértő Kálmán (1910-1941):

 

                               UTOLSÓ ROHAM

 

                                Mikor utolsó rohamra megyünk,

                                Egy ugrás és a nyakukon leszünk,

                               Megkérdezzük majd, búzánk kell-e még,

                               Szemsugarunktól ruhájuk leég,

                               Vérében fetreng minden ellenünk,

                               Mikor utolsó rohamra megyünk…

 

                               Mikor utolsó rohamra megyünk,

                               Mindent elsöprő lángot lehelünk,

                               Jaj annak, akit felkap fogsorunk,

                               Hegyen-völgyön át dögölni dobunk,

                               Szentkardos hadúr vezényel nekünk,

                               Mikor utolsó rohamra megyünk…

 

                               Mikor utolsó rohamra megyünk,

                               Villámokat szül lobogó szemünk,

                                 Oroszlán-nemzet, ha ugorva száll,

                                 Hörgésrobajban arat a Halál,

                                 A tigrisnél is vadabbak leszünk,

                                 Mikor utolsó rohamra megyünk…

 

                                Mikor utolsó rohamra megyünk,

                                Fogcsikorgató kérdezők leszünk,

                                Széttépték azt az angyali hazát,

                                Az öregisten legszebb bánatát,

                                Még csecsszopóknak sem kegyelmezünk,

                                Mikor utolsó rohamra megyünk…

 

                               Mikor utolsó rohamra megyünk,

                               Völgybe hegyeket temet a szelünk,

                               Lángba borul az arcunk, a karunk,

                               Mi lángseregek, magyarok vagyunk,

                               Hetvenhét világ jöhet ellenünk,

                               Mikor utolsó rohamra megyünk…

 

                               Mikor utolsó rohamra megyünk,

                               Buzogányt, fokost, baltát lengetünk,

                               Az Isten reszket, elbújik a Nap,

                               Bocskoros sereg a fűbe harap,

                               Elvett jogokat százszor elveszünk,

                               Mikor utolsó rohamra megyünk…

 

                               Mikor utolsó rohamra megyünk,

                               Nem lehet többé cicázni velünk,

                               Barikád hasad, hajránk, ha dörög,

                               Tolvajok fodros vére hömpölyög,

                               Hörgésekre csak tűzzel felelünk,

                               Mikor utolsó rohamra megyünk…

 

Forrás: Polgárdy Géza Blogja

Nem magamtól támadt az ötletem, hogy összeállítsam a tíz, általam legjobban kedvelt verset a magyar költészet hihetetlenül gazdag kínálatából. Különben is, ha én adom magamnak a feladatot, akkor a 100 legkedveltebbet állítottam volna össze, hiszen az biztosan sokkal könnyebb feladatnak bizonyul. Hanem a kisebbik unokám kapott az iskolában házi feladatot: meg kellett itthon tanulnia egy könnyen szavalható verset, s azt másnap az iskolában elmondania. Ennek kapcsán megkérdezett: „Papa, neked melyek a legkedveltebb magyar verseid? De ne sorolj sokat!”  Jó, mondtam én, bele egyezően, - de mégis hányat? „Mondjuk tízet!”

Összeállítottam hát, tíz költőtől egy-egy költeményt, a költők születési sorrendjében feltüntetve az évszámaikat is. Majd két részre bontva felkerültek a blogomra. Íme, az I. rész öt költeménye:

Petőfi Sándor (1823-1849):

                                              ÉLET VAGY HALÁL

                                              A Kárpátoktul le az Al-Dunáig

                                             Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!

                                             Szétszórt hajával, véres homlokával

                                             Áll a viharban maga a magyar.

                                             Ha nem születtem volna is magyarnak,

                                             E néphez állanék ezennel én,

                                             Mert elhagyott, mert a legelhagyatottabb

                                             Minden népek közt a föld kerekén.

 

                                             Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,

                                             Mit vétettél, hogy így elhagytanak,

                                             Hogy isten ördög, minden ellened van,

                                             És életed fájón pusztítanak?

                                             S dühös kezekkel kik tépik leginkább

                                             Gazul, őrülten a zöld ágakat?

                                             Azok, kik eddig e fa árnyékában

                                             Pihentek hosszú századok alatt.

 

                                            Te rác, te horvát, német, tót, oláhság,

                                            Mit marjátok mindnyájan a magyart?

                                            Török s tatártól mely titeket védett,

                                            Magyar kezekben villogott a kard.

                                            Megosztottuk tivéletek híven, ha

                                            A jó szerencse nékünk jót adott,

                                            S felét átvettük mindig a tehernek,

                                            Mit vállatokra a balsors rakott.

 

                                            S ez most a hála!... vétkes vakreménnyel

                                            Reánk uszít a hűtelen király,

                                            S mohó étvággyal megrohantok minket,

                                            Miként a holló a holttestre száll.

                                            Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,

                                            De a magyar még nem halotti test,

                                            Nem, istenemre nem! s hajnalt magának

                                            Az égre a ti véretekkel fest.

 

                                           Legyen tehát úgy, mint ti akartátok,

                                           Élet-halálra ki a síkra hát,

                                           Ne legyen béke, míg a magyar földön

                                           A napvilág egy ellenséget lát,

                                           Ne legyen béke, míg rossz szívetekből

                                           A vér utolsó cseppje nem csorog…

                                           Ha nem kellettünk nektek, mint barátok,

                                           Most, mint bírókat, akként lássatok.

 

                                          Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,

                                          Mely birtokodra s életedre tör,

                                          Föl egy hatalmas, egy szent háborúra,

                                          Föl az utolsó ítéletre, föl!

                                          A századok hiába birkózának

                                          Velünk, és mostan egy év ölne meg?

                                         Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,

                                         És most e tetvek egyenek-e meg?

 

                                        Föl, nemzetem, föl! jussanak eszedbe

                                        Világhódító híres őseid.

                                        Egy ezredév néz ránk ítélő szemmel

                                        Attilától egész Rákócziig.

                                        Hah, milyen múlt! hacsak félakkorák is

                                        Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,

                                        El fogja lepni árnyékunk a sárba

                                        És vérbe fúlt ellenség táborát!

 

 

Sajó Sándor (1868-1933):

                                                MAGYARNAK LENNI

 

                                        Magyarnak lenni, tudod mit jelent?

                                        Magasba vágyva tengni egyre – lent:

                                        Mosolyogva, mint a méla őszi táj.

                                        Nem panaszkodni senkinek, mi fáj:

                                        Borongni mindig, mint a nagy hegyek,

                                       Mert egyre gyászlik bennünk valami.

                                       Sok százados bú, amelyet nem lehet

                                       Sem eltitkolni, sem bevallani.

                                       Magányban élni, ahol kusza árnyak

                                       Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak,

                                       S szálaiból a fájó képzeletnek

                                       Feketefényű fátylat szövögetnek…

                                       És bút és gyászt és sejtést egybeszőve

                                       Ráterítik a titkos jövendőre…

                                       Rabmódra húzni idegen igát.

                                       Álmodozva róla: büszke messzi cél,

                                       S meg-megpihenve a múlt emlékinél,

                                       Kergetni téged: csalfa délibáb!...

                                       Csalódni mindig, soha célt nem érve,

                                       S ha szívünkben már apadoz a hit:

                                       Rátakargatni sorsunk száz sebére

                                       Önámításunk koldus rongyait…

                                      -Én népem! múltba, vagy jövőbe nézz:

                                       Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

                                       Magyarnak lenni: tudod mit jelent?

                                       Küzdelmet, fájót, véges végtelent.

                                       Születni nagynak, bajban büszke hősnek,

                                       De döntő harcra nem elég erősnek:

                                        Úgy teremtődni erre a világra,

                                        Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,

                                        Hogy amikor már érik a vetés,

                                       Akkor zúgjon rá irtó jégverés…

                                       Fölajzott vággyal, szomjan keseregve

                                       A szabadító Mózest várni egyre:

                                       Hogy porrá zúzza azt a színfalat,

                                       Mely végzetünknek kövült átkául

                                       Ránk néz merően, irgalmatlanul,

                                       S utunkat állja zordan, hallgatag…

                                       Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,

                                       Mely sírni késztő tréfát űz velünk,

                                       S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:

                                       Egymást vádolni, egymást marcangolni!

                                      -Majd, fojtott kedvünk, hogyha megdagad,

                                       Szilajnak lenni, mint a bércpatak,

                                       Vagy bánatunknak hangos lagziján

                                       Nagyot rikoltni: hajrá! húzd cigány! –

                                       Háborgó vérrel kesergőn vigadni,

                                       Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,

                                       Hogy annyi szent hév, annyi őserő,

                                       Megsebzett sasként sírva nyögdelő,

                                       Miért nem repülhet fönn, a tiszta légben,

                                       Munkásszabadság édes gyönyörében, -

 

                                       Hogy miért teremtett bennünket a végzet

                                       Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!...

                                       Tombolva inni hegyeink borát,

                                       Keserveinknek izzó mámorát,

                                       S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal,

                                       Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, -

                                       S amikor már szívünk majdnem megszakad:

                                       Nagy keservünkben,

                                       Bús szégyenünkben

                                      Falhoz vágni az üres poharat…

                                     -Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:

                                      Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

 

                                      De túl minden bún, minden szenvedésen

                                      Önérzetünket nem feledve mégsem,

                                       Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,

                                       Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!

                                       Magyarnak lenni nagy, szent akarat,

                                       Mely itt reszket a Kárpátok alatt:

                                       Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:

                                       Viselni sorsunk, ahogy meg van írva: -

                                       Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,

                                       Vérünkbe oltva örök honszerelmét,

                                       Féltőn borulni minden magyar rögre,

                                       S hozzátapadni örökkön - örökre!...

 

Szathmáry István (1877.febr. -1943):

 

                                                 NEM, NEM, SOHA!

 

                                       Vihar süvölt, hogy reng belé a Kárpát,

                                       Kelj fel sírodból, kacagányos Árpád!

                                      Nézd, romba dőlni készül kis világunk,

                                      Amit szereztél hős, nemes fajodnak,

                                      S e bősz viharban kínjaink zokognak,

                                      Míg új csodákra, új igékre várunk.

                                      Azért hullt annyi Golgotára vérünk,

                                      hogy tépett, csonka, rab hazában éljünk?

                                      Lobogva ég szívünkben büszke daccal,

                                      S kacagjon bár a poklok tábora,

                                      Felé dörögjük szent egy-akarattal:

                                      Nem, nem, soha!

 

                                    Voltunk Európa keletén a bástya,

                                    Földünk török, tatár vész dúlta-járta

                                    S hogy jött Mohács és elbukott a nemzet,

                                    Császári hóhér font nyakára hurkot,

                                    De Anteusként mindig talpra ugrott

                                    És szent jogáért új csatákba kezdett.

                                    És most e kor, kiáltó szégyenére

                                    Hazát veszítsen hős Rákóczi népe?

                                    Lobogva ég szívünkben, büszke daccal,

                                    S kacagjon bár a poklok tábora,

                                   Feléjük dörögjük szent egy-akarattal:

                                   Nem, nem soha!

 

                                  Hisz lelke van e föld minden rögének,

                                  Szent Golgotákról szól a hősi ének:

                                  Pozsony…Eperjes…Kassa…mennyi oltár…

                                 Arad porából vérrózsák fakadnak…

                                 S te, kincses Erdély, mily szent akaratnak,

                                 Merész álmoknak hordozója voltál!

                                 S most tolvajkézre jusson minden ékünk,

                                 S mi koldusokként rongyainkra nézzünk?

                                 Lobogva ég szívünkben, büszke daccal,

                                S kacagjon bár a poklok tábora.

                                Felé dörögjük szent egy-akarattal:

                                Nem, nem soha!

 

                                Tudd meg világ, ki láttad hősi harcunk,

                                Mi igazunkért végsőkig kitartunk!

                                Karunk kihullt…a harcok hőse béna…

                               Széjjeltagolhatsz… darabokra téphetsz…

                               De ősi földünk lelke a miénk lesz,

                               Ahhoz nem férhet sírrabló hiéna,

                               S csodás erőre kapva szent rögétül

                               A béna hős új, szent csatákra készül,

                               Lobogva és szívünkben, büszke daccal

                               S kacagjon bár a poklok tábora,

                              Felé dörögjük szent egy-akarattal:

                              Nem, nem, soha!

 

Ady Endre (1877. nov.-1919):

                                                     

                                      AZ ÉLET

 

                                Az élet a zsibárusok világa,

                                Egy hangos vásár, melynek vége nincs.

                                Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,

                                Megvehető akármi ritka kincs.

                                Nincs oly érzés, melyből nem csinálnak,

                                Kufár lélekkel hasznot, üzletet:

                                 Itt alkusznak, amott már áll a vásár,

                                 A jelszó mindig: eladok, veszek!...

 

                                Raktárra hordják mindenik portékát,

                               Eladó minden, hogyha van vevő:

                               Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,

                               Rajongás, hit, eszmény és szerető.

                               Aki bolond, holmiját olcsón adja,

                               Az okos mindig többet nyer vele,

                               A jelszó: egymást túl kell licitálni,

                               Ádáz versennyel egymást verve le!

 

                               A szív az üzlet leghitványabb tárgya,

                               S eladják mégis minden szent hevét.

                              Akad vevő rá, egymást licitálja,

                              Hogy a holmit atomként szedje szét.

                              Folyik a vásár, harsogó zsivajban,

                              Az egyik kínál, másik meg veszen,

                             Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,

                             Kifosztott lélek zokog csendesen.

 

                             Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,

                             Bolondok bizton, balgák szerfelett.

                             Eddig én is az ő példájukat követtem,

                             Ezután én is másképpen teszek.

                             Szívem, lelkem a piacra kitárom,

                             Túladok én is minden kincsemen,

                             …De nincs erőm, ily nyomorulttá válni,

                             Ó, nincs erőm, én édes istenem.

 

 

Dutka Ákos (1881-1972):

 

                               Mily furcsa lesz

 

                      Mily furcsa lesz, ha asztalomon árván,

                      magában sétál majd a lámpafény,

                      tollam előtte nem szánt végtelen sort,

                      s megáll fáradtan a karcsú kéz, - szegény.

 

                     És szemem tükrében nem fürödnek majd

                     földi és égi vándorcsillagok,

                     nem kapcsol már a fejben majd a központ

                     ingeredre Élet, nem szól: itt vagyok.

 

                    Bolond táncát az Élet járja, járja,

                    Ölnek, ölelnek holnap is tovább,

                    mindenki játssza, bár meg egy sem érti

                    az örökfolyású, nagy komédiát.

 

                    Talán jobb is lesz, mit se tudni róla:

                    avult receptre, hogy mivé fajul, -

                    ki győz a percek múló mámorával,

                    s ki marad a porondon alul.

 

                   Jó volna mégis, olykor visszajönni,

                   testetlenül a vesztett múltba még,

                   s megnézni, hogy amit gyújtottam,

                   kialudt a lámpa, vagy még mindig ég?

 

 

Forrás: Polgárdy Géza Blogja

Két nagy ország, előbb a Szovjetunió és most a jelenben, húszévi „ideiglenes” ott-tartózkodás után az USA is csúfos katonai vereséget elkönyvelve hagyta el Afganisztánt. Kinek melyik tetszik, nem tetszik, teljesen mindegy, ezek tények!

Az embernek ezt leírva, persze eszébe jut az eszményi megoldás is: mindenki, - a magukat a „világ csendőrei” szerepébe képzelő nagy országok is, - szépen megülnek az ülepükön, azaz mindenki békén hagy mindenkit, következésképpen a világ összes országa úgy éli a saját belső életét, - háborítatlanul, - ahogy akarja! No, igen! Ez így valóban eszményi lenne, de hát, mint tudjuk, álom és valóság nagyon sokszor (csaknem mindig!) igen - igen távol esnek egymástól.

A nagy országok, - mert, hogy megtehetik! – nagyon sokszor rá akarják erőltetni a maguk „demokráciáját” más, tőlük olykor sok ezer kilométerre fekvő, más országok népeire! Határtalan beképzeltségükben, - legyen szó a „nagy” Szovjetunióról, vagy a még nagyobb USA-ról - azt gondolják, hogy ami nekik jó, annak jónak kell lennie mások számára is!

KÉREM SZÉPEN, EZ NEM IGAZ!

A „nagy” Szovjetunió, - mint tudjuk – kommunista ország volt és építette a maga kommunizmusát. Ezt megpróbálta többekre, volt gyarmataira, - így mi ránk, magyarokra is – ráerőltetni. Ideig-óráig ez sikerült is neki, mi ránk például 1945-1990 között, 45 éven keresztül, míg a „drágalátos” Vörös Hadsereg katonai arzenálja itt táborozott a nyakunkon. De a szovjet típusú „demokrácia” nekünk nem tetszett, - s ezt már 1956-ban is tevőlegesen kifejeztük, - végül 1990-ben végleg megszabadultunk a szovjet járomtól. Aztán feneketlen önhittségükben a szovjetek azt gondolták, hogy az afgánoknak is milyen jó lesz szovjet mintára élniük, s hatalmas katonai fölényüket kihasználva, megpróbálták ráerőltetni a maguk elképzeléseit az afgánokra. Jó sok katonájuk a fűbe harapott Afganisztánban, de hát a más népeket boldogítani akaró szovjeteknek a szovjet katonák élete nem számított! Nekik a cél számított: ha törik, ha szakad, kerül, amibe kerül az afgánokat szovjet módra boldoggá tenni.

Az afgánok mindezt egészen másként gondolták! Az afgánok úgy gondolták, hogy ők majd maguk eldöntik, hogy mi jó és mi nem jó nekik! Köszönik szépem, hogy a szovjetek rájuk gondoltak, az ő boldogításukkal foglalkoztak, de ők ebből nem kérnek. Noha katonailag – sem a fegyverzet minősége, sem a fegyverzet sokasága, sem a katonák mennyisége és kiképzettsége terén nem voltak pariban a szovjetekkel, hanem minden téren hátrányosabb helyzetben voltak. DE  ELLENÁLLTAK A KÉNYSZERŰ SZOVJET BOLDOGíTÁSNAK! Mert egyetlen vonatkozásban viszont ők voltak főlényben a szovjetekkel szemben: elszántságban! S mint tudjuk, ez az elszántság végül győzedelmeskedett. A hatalmas szovjet hadsereg véres fejjel, megszégyenülten volt távozni kény -telen Afganisztánból!

Na, gondolt egy nagyot a másik gólem, az USA, majd mi megmutatjuk az afgá-noknak, hogy mi a jó nekik! Mert, hogy ők ezt nem tudják! S ez a másik nagy és erős állam is elkezdte természetesen katonailag, - hogy másként? - a maga receptjei szerinti „demokráciát” az afgánokra kényszeríteni! Csakhogy az afgánok következetesek voltak, s ha nem kértek a szovjet típusú „demokrácia” hozzájuk történő exportálásából, nem kértek az amerikai „demokrácia” exportjából sem! Katonailag ugyanúgy ellen álltak az amerikaiaknak, mint korábban a szovjeteknek!

S húsz évi háborúzgatás után, dollár milliárdok és milliárdok, meg amerikai emberéletek árán az USA is véres fejjel, minden eredmény nélkül kullogott el az égbe nyúló afgán hegyek alól! Az amerikai, a szovjettől teljesen eltérő „demok-rácia” exportja sem kellett az afgánoknak!

Felmerül mindezek után a kérdés, hogy a két gólem afganisztáni vereségének van-e tanulsága?

Elméletileg feltétlenül van, ám gyakorlatilag aligha! Az elméleti tanulság az, hogy legjobb, ha mindenki megtartja magának a saját „demokráciáját” és nem akarja azt másokra kényszeríteni! Olyanokra, akik azt maguktól nem akarják,- sőt! Ám ez elméleti tanulság, ami a gyakorlatban nem sokat ér! Mert a határtalanul beképzelt és öntelt nagy államok, - mert megtehetik! – ezután is meg fogják kísérelni az akaratukat, a maguk „demokráciáját” ráerőltetni másokra!Csak Afganisztánra ne! Mert ahogyan ez a két gólem, onnan a következő is véres fejjel fog távozni! Ezt nem nehéz megjósolni…

Kozma Miklós magyar lelkű magyar volt, s e tény menten meg is magyarázza, hogy a katonatiszt, író és MTI-vezető, noha a két világháború közötti időszak kétségtelenül jelentős szereplője volt, miért nem tartozik mindmáig a legtöbbet emlegetett és legismertebb közéleti szereplők közé. „Magyar lelkű magyar!” Na, ez e legnagyobb vétkek egyike, amelyet ember Magyarországon elkövethet! S ez még akkor is így van, ha némely kortársával ellentétben, neki akadt monográfusa. De milyen? 2000-ben a PolgART kiadónál jelent meg Ormos Mária kétkötetes műve: „Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós” címmel. Könyve előszavában a történész szerző meg is állapítja:

„Életútjának és mozgalmas üzleti-politikai karrierjének…eddig senki nem szentelt akkora figyelmet, hogy önállóan foglalkozzék vele. Kozma Miklós, mint „téma” ezt elsősorban két okból érdemli meg. Először azért, mert 1920-tól kezdve fokozatosan az állam közeli média császára lett, és maradt haláláig, 1841 végéig, másodszor azért, mert a két világháború közötti magyar politikai meghasonlottság egyik tipikus képviselőjét láthatjuk benne, aki azonban egyúttal különös volt a annyiban, hogy  az irreális magyar álmot a realitással viszonylag magas színvonalon próbálta egységbe hozni.”

(Ez az „irreális magyar álom” persze annak az Ormos Máriának a tolla alól szaladt ki, aki nem csupán tagja volt 1969-89 között az MSZMP-nek, de e párt Központi Bizottságában és Politikai Intéző Bizottságában is jeleskedett. Ennek megállapítása után pedig már felesleges is a szerző objektivitását firtatni. Mert, hogy az, - mint kommunistáéknál bevett szokás, - teljes egészében hiányzik.)

 

Kozma Miklósról szólva a lexikonok általában megemlítik, hogy eredetileg Lázár Miklósnak hívták, s későbbi nevét csupán akkor nyerte el, amikor a Bárd Miklós néven verselő Kozma Ferenc adoptálta.

 (Azt már nem mindig teszik hozzá, hogy Kozma Ferenc, mint fiatal katonatiszt tartózkodott Nagyváradon, ahol megismerte Nyíry Erzsébetet, aki ekkor még első házasságában élt egy Lázár vezetéknevű emberrel. S Kozma Ferenc csak azt követően vehette feleségül Nyíry Erzsébetet, hogy nevezett elvált Lázártól. Majd ezt követően adoptálhatta saját fiát, Miklóst. Igen, bonyolult. De hát ez történt.)

 

Nos, Kozma Miklós atyja példáját követve a katonatiszti pályát választotta, s a Ludovika Akadémián 1904-ben hadnaggyá avatták, majd a 10. huszárezredben négy évet húzott le Bukovinában. Amikor 1908-ban Budapestre került, érettségi vizsgát tett, majd titokban beiratkozott a jogra.1909-ben főhadnagy lett,1914-ben pedig kitört a világháború s ő kikerült a keleti frontra. A háború vége felé hírszerzőként dolgozott, először került így kapcsolatba a hírekkel. A háborús évek alatt 32 noteszt írt tele élményeivel, gondolataival, s 1931-ben mindezt könyv formájában is megjelentette, „Egy csapattiszt naplója, 1914-1918” címmel.

Majd 1918 novembere és 1919 januárja között a fővárosban a Hadügy Minisztériumban kapott beosztást.1919 júniusától már a Szegeden szerveződő Nemzeti Hadsereg tagja, a Fővezérség védelmi és propaganda osztályának vezetője. Az 1918. november 15. és 1919. augusztus 20. közötti időszak alatt írt naplójegyzeteit „Az összeomlás, 1918-19” című, 1934-ben megjelent könyvében tette közzé.

Következzenek most részletek ebből, „Az összeomlás, 1918-19”című könyvéből, a hónap és a nap feltüntetésével, amikor a HITELES SZEMTANÚ sorait papírra vetette:

1918.November 20.

”November első napjaiban a tiszteket összegyűjtötték a Vérmezőn eskütételre és az új hadügyminiszter, Lindner ezredes, beszédében többek között kijelentette, hogy ’ nem akarok többé katonát látni, nem kell többé hadsereg!’

Valószínű, hogy szokása szerint részeg volt, amikor ezt a szörnyűséget mondta, de lehet, hogy józanul is mondta volna, mert kijelentése végeredményében fedi Károlyi, a világ valamennyi népéhez intézett béke táviratának tartalmát.

Lindner ezredes, a magyar hadügyminiszter, nem akar katonát látni! Nem akar katonát látni akkor, amikor forradalom ide, köztársaság oda, az országot a szét-darabolástól csak a magyar katona menthetné meg. Hiszen a lapok mind arról írnak, hogy a határ menti megyékbe, mert nincs katonaság, cseh. szerb és oláh csapatok és csoportok sompolyognak be és törnek be itt is, ott is, ahol lehet. Nem ám hadseregek! Portyák, szakaszok, legfeljebb századok és nem harccal, betörve, hanem besompolyogva.

De miért ne?

Hiszen mi nem akarunk katonát látni! Nem akarjuk látni a magunk katonáit, hát majd látjuk az idegeneket. Ennél jobbat cseheknek, oláhoknak és szerbeknek ez a részeges őrült nem is mondhatott volna.”

 

1918.November 21.

„Az újságok, a hallottak és mindazok alapján, amiket úgyis tudok, bőven válogathatunk a most felszínre sodort szereplők között abban, hogy melyik a hitványabb vagy utálatosabb. Ez a kretén Károlyi nyilván a legkártékonyabb, de az én szememben a legvisszataszítóbbak egyike kétségtelenül Hatvany Lajos. Hatvany maga nem jelent sokat, de sokat jelentett az, hogy a bomlasztó irányú irodalmat és a forradalmasító intellektuális csoportokat támogatta. Ő még ebben a válogatatlan társaságban is kibírhatatlanul ellenszenves. Ő és a hozzá hasonló társai, inkarnációja a lélekben örökké idegen, öntudatlanul is magyar gyűlölő, radikális intellektüelleknek, kik meggazdagodott, a magyar történelmen sokáig kívül állott családok második-harmadik generációjában tenyésztődtek ki, legtöbbször családjuknak is kétségbeesésére. Ezek magyar szempontból abszolút tagadást, negatív előjelet, - a nihilizmust jelentik. felülkerekedésük mindig a rothadás biztos jele.”

 

November 22-én Kozma arról ír, hogy Károlyiék Belgrádba utaztak Franchet d’ Esperay francia generálissal találkozni. „Ez aztán szép találkozó volt. A magyar küldöttségben részt vettek Károlyi Mihály, Jászi, Hatvany Lajos báró, Bokányi Dezső és Csernyák József.”

Tegyük hozzá: valóban szép egy társaság volt! A francia tábornok pedig értékükön kezelte Károlyiékat. Miután jól megvárakoztatta e díszes társaságot, végig állva, hellyel sem kínálva tárgyalt velük. De még csak kezet sem fogott egyikkel sem, sem érkezéskor, sem távozáskor. A tárgyalás pedig abból állt, hogy közölte velük a feltételeit. Kozma pedig hozzá tette: „Hozzám közelebb áll, - s ezt nyugodtan lemerem írni, - ez az ellenség, ez a francia generális, mint Károlyi Mihály és társasága. A tábornok tisztességes ember, becsületes katona és hazafias francia. Károlyi Mihály és társai pedig Belgrádban nem Magyarországot, és a magyarságot, hanem a nemzetköziséget, hitványságot, megalázkodást és butaságot képviselték.”

 

Érdemes lenne az egész könyvet idézni! Mivel azonban ezt nem tehetjük, a 24. oldalról ugorjunk a 296. oldalra, s következzen innen is egy idézet: mit is műveltek a magyarországi vörösök?

 

1919.július 6.

„Jászladányban május végén, mikor a románok a községet ágyúzták, Szöllősi bíró kitűzte a fehér lobogót. Felakasztották. Rudolf telepen agyonverték Gölém József csendőrőrmestert. Tolna tamásiban május végén kínzások után felakasztották Berta Pál, Madarász József és Hörig Imre polgárokat. A sopsonkövesdi vasúti állomáson Szamuelli felakasztatja Schmidt Mátyás vasutast fiával együtt. Kapuvárott a sok áldozat egyikének, Pintár Pál csendőr-őrmesternek kötele elszakadt. Leesik, erre újra felakasztják és rohamkésekkel össze szurkálják. Devecseren tucatjával akasztatta Szamuelli az ellenforradal- márokat. Csupa parasztot és vezetőjüket,Bajáky tartalékos hadnagyot. A feleségeknek nézniük kellett férjeik halálát. Nagygencsen egy gazdát akasztatott fel. A koporsóban megmozdult és felült. Leszúrták a koporsóban, gyermekei és felesége szemeláttára. Pesten Szörtsey Józsefet napokig kínozták, mert nem árulta el Perényi Zsigmond báró búvóhelyét. Sebeire maró folyadékot öntöttek, lábbal felakasztva verték. Hartán agyonlövik Nagy Gyula vasgyári munkást, pedig nem is tartozott az ellenforradalmárokhoz. Pesten, a krisztinavárosi templomban június 23-án körmenet után a tömeg a himnuszt énekli. Cserny jelenik meg terroristáival. Megölik Dénes Artúr ügyvédet, sok asszony és gyerek megsebesül. Pesten megölik Berend Miklós ismert egyetemi orvostanárt, Herczeg bankhivatalnokot és csakúgy mellékesen, ellenforradalmárok után való kutatás közben egy ártatlan cselédlányt, Kiss Rozáliát. Madarász orvos növen- déket, ki szobájában lámpavilágnál tanult, rohamkésekkel szurkálják össze és a Dunába dobják, mert ablakából állítólag fényjeleket adott. Újpesten agyonlövik Dezső Elemér hivatalnokot, Szüts sofőrt és Rotsek László tanulót. Kalocsán tizennyolc embert akasztanak fel, előtte, családja szemeláttára, irtózatosan megkínozták és megölik Horváth Lajos jogszigorlót. Szentendrén Kucsera Ferenc káplánt gyilkolják le, s utóbb még három embert. Dunapatajon tömegével akasztották a gazdákat. A kivégzések legnagyobb részét Szamuelli személyesen rendelte el, gyönyörködött a kínzásokban és halálvergődésekben. Vörös-Magyarországon ömlik a vér, pusztul a nemzet színe-virága.”

 

Kozma Miklós sorait olvasva nem csodálkozunk azon, hogy – tudomásunk szerint - Az összeomlás nem jelent meg új kiadásban.Ugyan kinek lenne érdeke ezt az egyszer már volt szörnyűség-sorozatot az emberekkel ismét testközelbe hozni?

S még egy megjegyzés! A vörös terrornak nem voltak Magyarországon előzményei! Ez a vörös terror  nem valaminek a bosszúja volt!A terrort Magyarországon ezek a vörös brigantik „honosították” meg. Hogy aztán e vörös brigantik bukása után jöttek az un. különítményesek? Jött Héjjas Iván és Ostenburg-Moravek Gyula, jött Francia-Kiss Mihály és Prónay? Nos, ez csak természetes!Ez a világ legtermészetesebb dolga! Hiszen nekik már volt mit megbosszulniuk, a Szamuellí és a púpos gonosztevő, a Korvin Klein Otto nevű férgekkel ellentétben. Jól emlékszünk, hogy a komcsi propaganda mit össze nem siránkozott azon, hogy ezek a szörnyű „fehér” különítményesek akasztottak… De hát mi történt? Héjjasék és a többiek összeszedték a  mocskos, minden előzmény nélkül vérengző, és ártatlanokat legyilkoló bolsevikokat s kétségtelenül „meghálálták” nekik azt, hogy közülük sokaknak a rokonait , ismerőseit leöldösték ezek a komcsi fenevadak! Szerencsére fellógatták őket: felakasztott mocskos komcsikat lengetett a szél…Megérdemelték? Meg, ezerszeresen!

E feltétlenül indokolt és szükséges kis kitérő után térjünk vissza Kozma Miklóshoz.

 

Aki 1920 márciusától Horthy kormányzó Katonai Irodájának katonapolitikai referense, s hamarosan őrnagyi, majd alezredesi rangot ér el. Aztán következik az első pálya módisítás: a Magyar Távirati Iroda (MTI) élére kerül. Ezt néhány év alatt számos külföldi tudósítót is foglalkoztató, színvonalas tájékoztató központtá fejleszti. Majd megalapítja a magyar Film Iroda Rt-t, később a magyar Telefon Hírmondó Rt-t, s ennek is elnöke lesz.

De jön az újabb pályamódosítás és Kozma Miklós aktív politikusi pályára lép. 1935-37 között kormánypárti programmal Szombathely országgyűlési képviselője, 1935. március 4. és 1937. február 3. között Gömbös Gyula, majd Darányi Kálmán kormányaiban belügyminiszter. Mi több, 1936. nyarán pár hónapig ideiglenes honvédelmi miniszter is.

1938-ban megszervezte a Kárpátalja magyarsága érdekében fellépő Rongyos Gárdát. 1940 szeptemberétől haláláig Kárpátalja kormányzói biztosa.

Itt, Kárpátalján, Ungváron éri az első szívinfarktus. Budapestre szállítják, a János szanatóriumba, ahol nagyobb az esély a gyógyulására. Ám egy újabb infarktust követően 1941. december 7-én meghal.

A katolikus klérus neheztel rá, gyász szertartását Serédi Jusztinián esztergomi érsek nem vállalja. A római katolikus Kozma Miklós gyászszertartását Ravasz László református püspök végzi. Koporsóját ezt követően Baracskára szállították, s itt apja és fia sírjai mellett temették el.

Hányatott, sikerekben, de megpróbáltatásokban is bővelkedő, tipikusan magyar sors volt az övé. Egész életében a magyarságot szolgálta, megérdemli, hogy az emlékét megőrizzük. Mármint mi, magyar lelkű magyarok. A többi itt élő, a sok-sok proli nem számít! Sajnos, de harminc évvel a rendszerváltás után is tele van az ország minőség nélküli emberekkel! Röviden: prolikkal! Jövőre pedig választások lesznek! Kozma Miklós tisztelői, magyar lelkű magyarok! Készüljetek!

 

A szerző nyugalmazott jogász, közgazdász, szociológus. De aktív közíró.

Forrás: Polgárdy Géza Blogja

Gyárfás Elemér neve a legtöbb ma élő magyarnak nem mond semmit! Hozzá kell tenni, hogy elsősorban nem az ő hibájukból. De erről majd később.

A lényeg: a két világháború közötti közélet kiemelkedő személyisége volt, politikus, ügyvéd, bankár és publicista. Másnak ezek közül egy is elég, de ő halmozta a feladatokat. Székely volt, egész életét az erdélyi magyarságért folytatott küzdelem töltötte ki.

Persze, hogy feledésre ítélték!

Még csak nem is rejtették véka alá, hogy miért?

Íme, két idézet. Az első a RMIL (Romániai Magyar Irodalmi Lexikon) második kötetének 105.oldaláról:

„Mint a dicsőszentmártoni Közgazdasági Bank, később az Erdélyi Bankszindikátus elnöke, majd 1941-44 -ben mint a Romániai Magyar népközösség elnöke, éles ellentétbe jutott a haladó társadalmi törekvésekkel.”

 

Áhá! Szóval ez volt a baj! Gyárfás nem volt elég haladó! No, ez máris megbocsáthatatlan, mondhatnám halálos bűn!

De nézzük a másik idézetet is, amely a vér komcsi Kacsó Sándor „Fogy a virág, gyűl az iszap” (Kriterion, 1974) című önéletrajzi visszaemlékezései 176.oldalán olvasható Gyárfásról, aki

„ Megmaradt szenátornak is, bank szindikátusi elnöknek is, az Erdélyi Római Katolikus Státus világ elnökének is. És az én örökös ellenségemnek is!”

 

Áhá!Hát nem elég bűn, hogy nem volt eléggé haladó, még egy vér komcsi ellen-sége is volt?A helyett, hogy belelépett volna a Román Kommunista Pártba!

Le vele! Süllyesztőbe vele, még az emlékét is ki kell irtani! Nem is szólt, vagy írt róla soha senki! No, így már érthető, hogy a ma élő magyarnak halványlila ibolyája sincs arról, hogy ki is volt Gy. E.

Ha viszont a magyarságért lángolva élő magyar patrióta volt (mert az volt!) akkor a mi, a magyar lelkű magyarok jó emlékezetére nagyon is alkalmas!

Ezért is hozakodok most elő vele!

Háromszékből Küküllő megyébe átköltözött, régi székely családban, lécfalvi Gyárfás Károly és Baranyi Irma fiaként,1884. augusztus 27-én született Borzáson. Elemi iskoláit Segesvárott végezte, majd a nagyszebeni főgimnáziumban folytatta. Utóbbi, főleg szászok lakta városban egy román pópához került kosztra- kvártélyra, így lehetősége nyílt rá, hogy mint a szászok, mint a románok életének, törekvéseinek, s főleg mentalitásának már ifjú emberként alapos ismerőjévé váljék!Mert hogy testközelből megy ez igazán!Meg a német és román nyelveket is igen magas szinten sajátította el.

Érettségit követően a kolozsvári és budapesti egyetemeken folytatott jogi tanulmányokat, majd a párizsi Sorbonne jogi fakultásán is képezte magát. Íráskészsége korán megmutatkozott, s 1903-tól, már egyetemistaként több lap külső munkatársa is volt. Párizsban is publikált, mi több előadásokat is tartott, főleg Erélyről. Az egyetemi ifjúság életében pedig már Kolozsvárott jelentős szerepet vállalt, egyik alapítója, később elnöke volt itt a Szent Imre Egyesületnek.

1906 elején, a kolozsvári tudományegyetemen avatták államtudományi, majd jogi doktorrá. Aztán Bécsben leszolgálta önkéntes katonai évét. Megválva az uniformistól, Kis-Küküllő vármegye szolgabírája lett, majd megkezdte ügyvédi gyakorlatát. Az ügyvédi vizsgát 1909-ben, Marosvásárhelyen tette le, s azon nyomban irodát is nyitott a városban. Itt ismerkedett meg az osztrák származású Staecz Hedviggel, kinek atyja két vásárhelyi gyár tulajdonosa is volt. Az ismeretségből szerelem, s még 1909-ben házasság lett. Öt gyermekük született. Közülük a harmadik István, ugyancsak Borzáson született 1913-ban, s csaknem teljes felnőtt korát Budapesten élte le. Mivel dr. Gyárfás István is jogtanácsos volt, akárcsak jómagam, szakmai ismeretségünk az idők során barátivá nemesedett, a több mint harminc év korkülönbség ellenére.(István Bátyámra még visszatérek!)

Gyárfás Elemér egészen az első világháború kitöréséig Marosvásárhelyen volt ügyvéd, s mint író és szónok is részt vett a megye közéletében. A háború kitörését követően az orosz frontra került, és a 38. hadosztályhoz tartozó cs. és kir. 2. (székely) huszár ezred kötelékében harcolt csaknem három éven keresztül. Közben Dicsőszentmártonban lemondott br. Kemény Ákos főispán. A meg üresedett főispáni székbe a királyi kinevezés egyenesen a harctérről szólította Gyárfás Elemér huszárszázadost. Ünnepélyes beiktatása és eskütétele 1917. augusztus 14-én volt.

Hivatalát közmegelégedésre töltötte be. Nemzeti egyetértésre törekvő személyisége sok hívet szerzett neki. A kisebbségi életben jogi és nyelvismerete révén,-merthogy franciául, németül, angolul és latinul is beszélt,- hamarosan vezető szerepeket töltött be.

Az 1921. januárban megalakult erdélyi Magyar Párt vezetőségi tagja és közgazdasági szakosztályának elnöke lett. Csík vármegye először az 1926-os választásokkor tette meg szenátorává. Ezt követően 1928-37 között minden választáson nyert és folyamatosan képviselte megyéjét a román szenátusban.

Kivétel nélkül minden, a romániai magyarságot érintő ügyben kifejtette álláspontját. Miután az Országos Magyar Pártot 1938. március 31-én betiltották, az új politikai szervezetben, a Romániai Magyar Népszövetségben

töltött be fontos tisztséget. Politikai tevékenysége Mikó Imre könyvéből (Huszonkét év, Bp.1941) ismerhető meg részletesebben.

Még 1923-ban, Kolozsvárott jelent meg talán legfontosabb könyve, az Erdélyi problémák, mely az 1903-tól eltelt két évtized alatt írt cikkeit tartalmazta. Ennek alapgondolata a könyv 5. oldalán olvasható, s ezek szerint:

„Az erdélyi magyarságnak az Istentől rendelt, világtörténelmi hivatása, hogy összekötő kapocs legyen a Közép-Európa tengelyében elhelyezkedett román és magyar nép között.”

(Részemről csak sajnálni tudom, hogy ezt sok román politikus nem olvasta el, - ami nagyon valószínű! - vagy ha mégis, akkor nem tartják szem előtt!)

1924-ben jelent meg Dicsőszentmártonban „Bethlen Miklós kancellár” című,

jelentős történelmi munkája, s a közeli években adták ki ugyanitt több, az erdélyi katolicizmussal foglalkozó könyvét (Az erdélyi szászok és a katolicizmus, meg az Egyenes úton c. cikkgyűjteményt) is.

Egyik alapítója volt az Erdélyi Katolikus Akadémiából alakult Pázmány Társaságnak, s megkapta a pápai Nagy Szent Gergely rendjelet. Tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak és az Erdélyi Irodalmi Társaságnak is.

Alapos jártassággal rendelkezett a pénzügyek terén. Több pénzintézet, ipari és kereskedelmi Rt. vezetésében vett részt. Elnöke volt a dicsőszentmártoni  Közgazdasági Banknak és az Erdélyi Bankszindikátusnak.

1940-ben feleségével együtt visszahonosították, s ismét magyar állampolgár is lett. Budapestre akart költözni, de Teleki Pál ezt nem engedte, mert mint kijelentette: „Bukarestben többet használhat a magyarságnak,”Így aztán maradt, s feladatait ugyanolyan szakszerűen és elszántan végezte, mint korábban. Itt, Bukarestben érte a vég is, 1945. október 4-én hunyt el.

…Amikor az 1990-es évek elején budapesti, Markó utcai lakásán néhányszor meglátogathattam fiát, dr. Gyárfás István jogtanácsost, megállapodtunk, hogy a beszélgetéseink során a jogot, mint témát mellőzzük, s inkább a mindkettőnket érdeklő „erdélyi problémák”- ról cserélünk gondolatokat. Amikor édesapjáról faggattam, beszélgetésünket ezekkel a szavakkal zárta:

 

„Apám halála után jó harminc évvel jutottam csak el Bukarestbe, hogy megkeressem a sírját. De hiába mentem. A temetői gondnok nem tudta megmutatni a sírt, a temetői kimutatás meg hiányos volt. Semmiféle feljegyzés sem szerepelt arról, hogy hol, melyik parcellában temették el…”

 

Megállapítottuk, hogy Dr. Gyárfás Elemér sírja immár végérvényesen megsemmisült.

Aztán István Bátyám átadott nekem néhány, édesapja életéhez kapcsolódó iratot, dokumentumot. Természetesen nem az eredetieket, hanem másolatokat. Azzal a kéréssel adta át, hogy egyszer, ha módom lesz rá, s megírom, közzéteszem mindazt, amit atyjáról elmondott és én lejegyeztem, tegyem a szöveg mellé ezeket is, ne vesszenek el, váljanak közkinccsé.

…Aztán a 2002. év nyarán István Bátyám is megtért székely őseihez. Hamvasztás utáni búcsúztatása július 23-án volt a cecei katolikus templomban. Megemlékezésem pedig elkészült ugyan, s a KAPU című folyóirat 2014. évi 5. számában a 82-83. oldalakon meg is jelent, a Gyárfás Elemér- dokumentumok közzétételére nem volt lehetőség. Valahogy nem illet bele a lap profiljába. Közzétételükre pedig még mindig várnom kell!

Akkori soraimat azzal zártam, s most csak megismételhetem, hogy ha Gyárfás Elemér bukaresti sírja meg is semmisült a múló időben, ha menthetetlenül el is enyészett, felszámolódott, vajh életére és munkásságára legalább emlékszünk-e?

Jómagam mindenesetre, továbbra is szedegetem össze régi magyar nagyjaink életéből és munkásságából az itt-ott fellelhető kis morzsákat.

Talán nem teljesen hiába.

 

A szerző nyugalmazott jogász, közgazdász, szociológus. De aktív közíró

Forrás: Polgárdy Géza Blogja

 

Egyike ő a balfékek által kényszerű feledésre ítéltek közül. Ha nem is volt egy Széchenyi István kaliberű nagysága a magyarságnak, de oly parányi sem volt, hogy személyét hagyhatnánk elsüllyedni a múló időben. Lássuk hát, ki is volt R. Vozári Aladár?

 Az észak-keleti vártán, Munkácson született 1895-ben, s politikus, újságíró és lapszerkesztő volt. Iskolai tanulmányait szülővárosában végezte, itt is érettségizett 1913-ban. Útja ezután Budapestre vezetett, ahol az Eötvös Kollégium matematika-fizika szakos, bölcsész hallgatója lett. Tanári alapvizsgáját 1915-ben tette le, s mivel menten besorozták katonának, már indulhatott is a frontra.

Előbb a cs. és kir. 15. majd a 26. tábori vadász zászlóalj kötelékében teljesített szolgálatot két éven keresztül. Többnyire a tűzvonalban, a leginkább veszélyeztetett helyeken. Közben megbetegedett és hol mellhártyagyulladással, hol tífusszal küszködött. Aztán nagy kín-keservesen, de csak letelt a két év s szépen kidekorálva, több kitüntetés birtokában, hadnagyként leszerelt. Vozári Aladár, aki egyformán mestere volt a szónak és a tettnek, visszatérve a civil életbe, először is tetterősségét bizonyította. Sáros vármegyében ugyanis, - mint katonaviselt karhatalmi parancsnok,- 1918 novemberében leverte a felforgató forradalmi randalírozásokat. Majd 1919 januárjában nem csupán szervezője, de vezetője is volt a Galíciából egészen Csapig előretört ukrán hadsereg Munkácsnál történt szétverésének.

Aztán a következő hónapban már ismét egyetemi hallgató a fővárosban, ám a csehek és a románok közeledésének hírére, édesapja haza hívja Munkácsra. Májustól az ekkor még magyar munkácsi állami főgimnázium tanára, de a szeptemberben ide érkező csehek persze állásából felmentették. A csehek, - akiknek egyesek nagy-nagy demokrata hírét próbálták kelteni, - menten be is szüntették Munkácson a magyar nyelvű oktatást. Egy jelentős részben magyarok által lakott városban!

Ekkor aztán R. Vozári Aladár, a tettek embere, megszervezte és 1921 - ig vezette a munkácsi titkos magyar gimnáziumi tanítást! Közben pedig, már 1919 augusztusától szervezte a helyi magyarság ellenállását a korábban itt soha elő nem fordult, így kifejezetten betolakodó csehekkel szemben. Maga szerkesztette a viszonylag rövid életű Kárpáti Futár, majd a Munkács című, nem csupán magyar nyelvű, de magyar szemléletű hetilapokat. Aztán a Magyar Párt meg-bízta munkácsi csoportjának megszervezésével, melyet ő egyrészt teljesített is, másrészt pedig annak élére állt, s vezette is egészen az 1939-es felszabadulásig.

Még 1926-ban megalapította, egymaga írta és szerkesztette az előbb említetteknél hosszabb életű Őslakó című hetilapot. Erős magyarságtudata és szókimondó bátorsága ezt a csehek által megszállt területek egyik legismertebb lapjává tették. Címoldalán a következő apró betűs szöveg volt olvasható:

„Az Őslakó Podk. Rus magyar ajkú őslakossága jogainak, érdekeinek harcosa és szószólója. Tiszteli mindenki maggyőződését, nemzeti és vallásos érzését. Hirdeti a nemzetek, felekezetek, társadalmi osztályok közötti megértés és béke szükségességét, de vétót kiált az igazságtalanságnak és elnyomásnak, hangot ad az elnyomottaknak és igazságtalanságot szenvedők jajainak.”

Mindezt pedig nem csupán hirdette, de tette is! Természetes, hogy a lap nép-szerűsége növekedett, amint az is igaz, hogy az új urak a lapot gyakran elkobozták, szerkesztője ellen pedig a csehek nyolc alkalommal indítottak el-járást államellenes tevékenység miatt. Ötször tartóztatták le és csukták börtönbe!

Több könyvet is írt, a legjelentősebb talán az 1931-ben napvilágot látott Elszállt a turul című volt. Tormay Cecile lapja, a Napkelet 1931. márciusi száma, (259-260. old) így írt róla:

„Nem regény, hanem dokumentum ez a könyv…Vozári könyvében az elszakított magyarság helyzetének javításáért, a kisebbségi kérdés igazságos megoldásáért küzd, de nem feledkezik meg egy másik népről sem ( a ruszinokról-P.G. megj.) amely annyi időn keresztül a legnagyobb békességben élt a magyar uralom alatt, s most szintén elnyomott.”

A recenziót jegyző Zaka Sándor pedig így folytatta a gondolatot:

„A százötven oldalas könyv csupa fájó seb, csupa probléma, szívből, hazaszeretetből szakadó panasz, de mindezeken túl bizonyság arra vonatkozóan, hogy a ruszinszkói magyarság…hatalmi elnyomás alatt nyögve, szabadságától, iskolájától, nemzeti kultúrájától megfosztva, idegen  politikai áramlatoktól fertőzve is küzd, harcol, viaskodik…”

(Megdöbbentő a hasonlóság ezen 1931-ben papírra vetett sorokban leírt valóság és a 90 évvel későbbi, mai, 2021-es munkácsi és egész kárpátaljai valóság között! Megállt volna az idő kereke?!)

Vozári a magyar megmaradás helyi ellenségeivel (noha író, tehát szellemi ember volt, akkor, abban az időben kommunistákkal, szocialistákkal és csehekkel, tehát akkor nem fafejű ukránokkal) a népgyűléseken, városi képviselő testületi üléseken is éles harcot vívott. 1929-ben, majd 1938-ban is, a munkácsi képviselő testületekben a csehek és a többi balfékek vele szembeni magyarellenes támadásait tettlegesen verte vissza! Ismétlem: noha író, tehát szellemi ember volt, soha nem ijedt meg a saját árnyékától. Ha szükséges volt, bizony testi erejét is bevetette.(Azt már én teszem hozzá, hogy aligha ismerhette Jack London mondását, mely szerint „az érvek királynője az ököl!” De így, a mondást nem ismerve is alkalmazta azt…)

1935-ben a Magyar Párt nagy szótöbbséggel tartománygyűlési képviselővé választotta. Itt aztán ismét csak igen éles és elszánt harcot folytatott a csehek ellen. Mivel ragaszkodott a magyar nyelv használatához, 1937. április 1-jén a cseh elnök négy rendőrrel vitette ki a tartományi ülésről. A Magyar Párt elnöksége 1938. október 12-13-án a négytagú komáromi delegációba küldte.

1938. október 23-án karókkal és vízfecskendőkkel verte, verette szét a Munkácson készülődő fegyveres ukrán puccsot. Ugyanebben a hónapban szervezte meg a híres munkácsi magyar nemzetőrséget, s ez egészen 1939. január 6-ig, az ő vezetése alatt állt.(Ezen a napon a Munkács elleni cseh orvtámadás vissza -verésének vezetője, a város rendjének és nyugalmának biztosítója.) Feladataikat innentől már a magyar honvédség vette át a városban.

Vozári 1939. február 3-án kormány főtanácsosi kinevezést kapott, a városban pedig akkora volt a tekintélye, hogy még a Magyar Turista Egyesület április 30-án megalakult Munkácsi (Beregi) Osztálya is díszelnökének választotta. Júniusban tanügyi tanácsossá nevezték ki, s ebben az évben lett a Magyar Élet Pártja képviselője is.

1943-ban az Officina képeskönyvek sorozat 55. köteteként megjelent az általa írt MUNKÁCS című kötet. Mélységesen szeretett szülővárosáról szóló könyvében így írt:

„Munkács annak a Vereckei szorosnak az őrt állója, amelyen a magyarság bevonult ebbe az országba. Sajnos, olykor-olykor a veszedelem, az ellenség előtt is megnyílt ez a híres kapu. Ezen át özönlöttek be a tatárok, oroszok, de Munkácsot – és Munkácson keresztül a hazánkat – hosszabb időre, jóvátehetetlenül semmiféle ellenség se tudta hatalmába keríteni. Az örök magyarság örök városa Munkács.”

Majd így folytatta:

„A cseh uralom idején Munkács képviselő testületében a magyar tagok részéről Prága elsorvasztó, el nemzetlenítő törekvéseire olyan leszerelhetetlen, támadásokba menő ellenállás volt a válasz, amelynek visszhangja bíztatólag, bátorítólag járta be a cseh - szlovák köztársaság minden magyarlakta táját. Minden választás szívügye, rettenhetetlen önvédelmi harca, ha kellett: kézitusája volt a munkácsi magyarságnak. Az akkori népszámlálások pedig olyan seregszemlék, amelyek során személy szerint tartottuk nyilván minden magyart s minden velünk érző őslakót.”

1944 őszén Vozári a szovjetek elől menekülni kényszerült. Budapestre jött, ahol 1945-ben még megjelent utolsó, Így történt című könyve, aztán az „elvtársak” 1946-ban  a hírhedt Andrássy út 60-ba hurcolták. Természetesen állambiztonsági kihallgatásra…

Az 50-es években már folyamatosan beteg volt, érezte, hogy közel a vég. Ezért halotti jelentését is ekkor, méghozzá jó előre megfogalmazta. E búcsút intő soraiban az általa oly végtelenül szeretett Munkácsról való elmenekülésére utalt:

„Életem munkarésze egy régi, őszi, alkonyba hajló délutánon tulajdonképpen már befejező –dött.”

Igen, a munkarésze! De ténylegesen, valóságosan Budapesten, 1959. november 30-án fejeződött be az élete. Az az élet, amelyet Munkács város meg nem félemlíthető nagyszerű magyarja teljes egészében a megmaradásunkért vívott harcra áldozott.

…Ezek után csak természetes, hogy az úgynevezett utókor magyarjai csaknem teljesen elfejtették!!!!

 DE EZT NEM ENGEDHETJÜK MEG! Mert példája feledhetetlen, hősi példa!

Hiszen a maroknyi kárpátaljai magyar ma is helyt áll a velejéig sovén, jelenleg éppen ukrán hatalom minősíthetetlen üldözésének, beolvasztási kísérletének!

Mert most nem csehesítés, hanem ukránosítás folyik Munkácson, Beregszászon, Ungváron, Nagyszöllösön és egész Kárpátalján! Európa vezetői pedig, akik tehetnének ellene, mindezt némán szemlélik, mert orosz gyűlöletükben szüksé -ges nekik a jelenlegi ukrán ütköző-állam! Szemeiket ezért becsukják, s így nem látják a kárpátaljai magyarság megsemmisülés előtti vergődését…

 

A szerző nyugalmazott jogász, közgazdász, szociológus. De aktív közíró.

Forrás: Polgárdy Géza Blogja